A rejtélyes pszichopata

15. Rész

Reggel hangos kiabálásra ébredtem, megfordultam és nem volt mellettem. Csendben ki keltem az ágyból és ki osontam a folyosóra. Lassan el lépkedtem a lépcső tetejére és onnan hallgatóztam. Alexander az embereivel ordibált. 

-Esküszöm, ha nem keresitek meg azt a félkegyelműt, meg bánjátok. Értve vagyok?

-De főnök. Semmi nyomot nem találtunk. 

-Nem érdekel. Jobban is végezhettétek volna a munkátokat. Örüljetek, hogy nem öltelek meg titeket. Vagy elkerítitek, vagy megismeritek a haragomat. - megijedtem. Nem hittem, hogy Alexander a saját embereit is képes lenne egy hiba miatt meg ölni. 

-De...

-Semmi de. Azt akarom ide hozzátok nekem. Egy kis játék vár erre a féregre. - annyira ördögien kacagott fel, hogy vissza futottam a szobába. Urrá lett rajtam a feszültség. Sajnos amilyen ügyes vagyok, megbotlottam és ajtóstól estem be a szobába. 

Alexander szemszöge...

-Bassza meg! Ez biztos Isabell volt. Induljatok! - futó lépésben mentem fel az emeletre, már amennyire sikerült a sebem miatt. A szoba ajtó tárva nyitva, be léptem rajta de Isabell sehol nem volt. Mentem a fürdő fele, és bekopogtam.

-Isabell. Gyere ki kérlek. - semmi válasz.

-Isabell. Tudom, hogy ott vagy. 

-Ha nem jössz ki 3-ra, be törőm az ajtót. - de most se semmi.  

-1...2...3... - és be törtem. Ami ott fogadott, a szívem szorult össze tőle. Ott ült a földön, vérben áztatva, és csak meredten nézte a csuklóit. 

-Úr isten Isabell! Mit műveltél magaddal?! - Hamar elő vettem a szekrényből a kötszeres dobozt, és le térdeltem mellé. Érzéstelen arccal, némán tűrte, amig én le fertőtlenítettem a sebeit, és be kötöttem. Hálistennek pár perc volt az egész. Ha későn érkezem, talán el is vérzik. Lassan fel ültettem a kád szélére. Le vetkőztettem és le mostam róla a sok vért. Ellenkezés nélkül tűrt el minden, ami nem jelenthet jót. Jelen pillanatban nem. Lassan fel vettem az ölembe, és ki vittem az ágyra. Éreztem, ahogy a varratok fel szakadnak, de ez most nem számított. Nem tudom mennyit hallott, hogy igy fel zaklatta, de semmit nem kellett volna halljon. Próbáltam elrejteni előle ezt az énem. Kétségbe estem. Fel hívtam az orvosom, el mondtam mi lett vele, azt mondta kis idő és elmúlik. Hát nem nyugtatott meg ezzel. Kurvára nem. Lassan teltek az órák, egy annyit sikerült el érnem, hogy evett, fel kelt, sétál, tv-ik stb, csak épp nem beszél. Már este van de még semmi. Újra fel hívtam az orvost. Azt mondta adjak időt neki. De még mennyit?! Meg őritett, hogy nem beszélt, hogy nem volt ellenállás, hogy nem kért meg semmire. Borzalmas volt, és igy ment már vagy pár napja az eset óta.

Én csak vártam, és vártam. Többször nem beszéltem ilyen ügyekről az embereimmel a lakásban, csak is kizárólag az irodámban, és ha rossz helyzet volt, akkor meg kint a raktárban, hogy ne keljen újra át élnie amit a múltkor. 

Este el ment le feküdni, én még tv-em a nappaliba. Nem jött álom a szememre. Már  a film közepe fele tarthattam, mikor sikítást halottam. Fel siettem az emeletre, és be a szobába. Ő  ugyan úgy aludt. Biztos rémálom, mert tiszta víz volt, és sirt. 

-Sshh... semmi baj törpe, itt vagyok... - nyugtatólag simogattam a hátát, hátha helyre jön. Amint újra egyenletessé váltak a levegővételei, indulni készültem, de egy kéz vissza tartott.. Hátra pillantottam, és az én törpém nézett fel rám könnyektől áztatott szemekkel. 

-Maradj.... - suttogta nekem azt az egyetlen egy szót. A szívem ki hagyott egy ütemet. Amióta meg történt semmit nem szólt senkihez. Se hozzám, se az embereimhez. De ez az egy szó a világot jelentette nekem. Akarja, hogy maradjak. Be feküdtem mellé és szorosan magamhoz húztam. Nem ellenkezett. Amennyire tudott hozzám préselte magát, és újra aludt. Igy már én is percek alatt álomba merültem az én angyalomat ölelve.