Hugik

27. Utolsó esély

Pár hónap múlva
Kanami

Lassan csoszogtam végig a komor folyósókon, mígnem ki nem értem a barlangrendszerből. Csurong víz voltam, hisz Naru eltalált az egyik teknikájával. Fájt mindenem és több sebből vérezgem. Szemeim égtek a sok sharingan használattól és ráadásul még a bal vállam is kirándult a helyéről. Mikor kiléptem a napfényre összeszorítottam a szemeimet és felnéztem az égre. Amint szemeim megszokták a fényt lassan kinyitottam azokat. Körül néztem, de semmi sem változott az elmúlt órákban. A nyári szellő fújta a fák lombjait és friss erdőillat volt... bár még éreztem valami mást is, de nem fordítottam ennek nagy figyelmet. Kiléptem a barlang bejáratából és a domb oldalához botorkáltam. Ott lassan nekidőltem a természeti képződménynek és lecsúsztam rajta. Ajkaimat fáradt sóhaj hagyta el mikor végre leültem a fűbe. Jó volt végre pihenni egy kicsit. Jól esett a nyugalom. Tekintetem bal vállamra siklott ami rendellenessen hátra volt feszülve. Jobb kezemet bal vállamra helyeztem majd becsuktam szemeimet és erőt vettem magamon. Jobb kezem hirtelen mozdult, mire arcom fájdalmas grimaszba váltott. Torkomat fájdalmas morgás hagyta el. Fülembe csontjaim ropogása mászott. Másodpercekig ültem mozdulatlanul, mire a fájdalom lecsillapodott és szemeimet kinyitottam. Ismét sérült vállamra néztem és lassan mozgatni kezdtem azt. Fájt, nem is kicsit, de legalább működött. Nem úgy mint a jóelőbb. Chakra hiány miatt nem bírtam sebeimet begyógyítani, így csak ültem ott kezeimet magam mellett lógatva, lábaimat magam elé kinyújtva és néztem ki a fejemből. Fáradt voltam mind testileg, mind lelkileg. -Nem tudom hány alkalommal kell még ezt átélnem, de remélem már nem sokszor, mert egyre nehezebben viselem. Orochimaru-sama szerint ezzel erősödünk, de szerintem ettől az én lelkem csak egyre kisebb és összetettebb lesz. És ha ez így folytatódik olyan gyilkológép leszek, mint amit atyánk megálmodott magának- Perceken keresztül mozdulatlanul ültem ott és még az is meglehet hogy pislogni is elfelejtettem. Egyszercsak halk csoszogásra és nehézkes levegővételre lettem figyelmes amik a barlangból hallatszódtak ki. Odakaptam a fejemet, majd felugrottam és a hang gazdája elé siettem.

- Itt vagyok, segítek.

Mondtam Narunak miközben kezét átvetettem a vállam felett és bal kezemmel csípőjénél támasztottam meg őt. így segítettem neki kivánszorogni a napra és ott nekidőlni a falnak. Egymás mellé ültünk le és folytattuk azt amit eddig én is csináltam. Ültünk és megpróbáltuk visszanyerni a chakránkat.

- Bocsánat...

Nyögtem ki nagynehezen percekkel később, mire felémfordította fejét, száján alvatt vér volt látható, szemei alatt lila karikák voltak és elég sápadt volt.

- Tudod hogy tudom hogy ő kényszerített erre. És már annyiszor mondtam hogy nincs semmi bajom. Túlélem... Ez csak egy genjutsu.

Mondta erőtlenül, már szinte suttogva.

- De ez az Izanagi volt és nem valami gyenge genjutsu!

Vágtam a szavába ingerülten, miközben egész végig Naru szemébe néztem. Szája tátva maradt mivel még mondott volna valamit, de a szavaim hallatára inkább becsukta azt és visszafordult előre. Én is így tettem és ismét némaságba burkolóztunk. Amit ismét én törtem meg.

- Szerinted mennyi esély van arra hogy Sasu bátyóék jönnek értünk?

- Elég nagy, mivel ha a bátyám fülébe jut bármi információ rólam, akkor biztos hogy rohan értem... ami lehet a veszte lesz.

Mosolyodott el keserűen, majd fájdalmasan felsóhajtott.

- Igen, tudom... és szerinted mi lesz a véleményük rólam?