Beépülés|JiKookMaffiaFf|BEFEJEZETT

Huszonegyedik lövés

A kórház azon részlegére szállítottak, ahová a lelki traumákat szenvedett pácienseket viszik. Shik és a mama meg akart bizonyosodni afelől, hogy nem jelentek sem magamra, sem másokra veszélyt a történtek után. Hosszú percek óta vártam a soromra, eközben pedig egyre távolibbnak tűnt az a tragédia amely csak néhány órája történt. Megállás nélkül csak sírtam, amikor eszembe jutott JK mozdulatlan és érzelemmentes arca. Magamat okoltam a történtekért, minden lassan múló perc következével egyre csak gyűlöltem magamat.

-Park Jimin! -Lépett ki egy hölgy a fehér ajtó mögül, az én nevemet kiáltva.

-Menj szívem. -Pillantott rám a mama vörösben úszó íriszeivel, majd segített felállnom a székből.

Shik egészen az ajtóig kísért engem, majd bezárta mögöttem azt. Tanácstalanul álltam a rendelőben, bizonytalanul végig pillantva a szobában. Egy szemüveges fiatal férfi ült velem szemben a székében, aki egyből felállt mikor tudatosult benne hogy egy lépést sem vagyok hajlandó tovább megtenni. Egyenesen mellém sétált, majd szótlanul az asztalához vezetett engem hogy leültethessen egy székbe. Majd csak ezt követve mutatkozott be nekem.

-Choi Seung Min vagyok. -Biccentett egy aprót, majd tovább folytatta. -Csak néhány percet fog igénybe venni a beszélgetésünk, ezalatt kérem végig mondjon igazat hogy kellőképpen felmérhessem a mentális állapotát. Hogy érzi magát ebben a pillanatban?

-Ne haragudjon, megismételné a kérdését? -A hangom megremegni látszott, mialatt keményen próbáltan egyben tartani magamat. A vállaim reszkettek, és a gondolataim hevesen cikáztak, emiatt képtelen voltam huzamosabb ideig egy dologra koncentrálni. Csak arra tudtam gondolni, hogy az órákkal ezelőtt történt események valóban megtörténtek e. Shik és a mama pontosan ezért küldött ide. Hogy őket idézve, "Feltudjam fogni az igazságot, mert egy ilyen esemény könnyen összetudja kuszálni az ember elméjét."

-A barátját meggyilkolták igaz? Milyen érzelmet váltott ki magából a beismerés pillanata?

-Nem tudom biztosra hogy meghalt e. -Szipogtam kelletlenül, egyfolytában helyezkedve abban a kényelmetlen székben. A férfi egy papír zsebkendőt nyújtott felém, majd lehelyezte az asztalra mikor nem vettem el tőle. -Érzem hogy fáj, de az emlékeim megsérülhettek ugyanis alig emlékszem a történtekre.

-Ez teljesen természetes, ezt a gyakori jelenséget poszttraumás stressznek hívják. A beteg a traumás emlékeit nehezen idézi fel, ilyenkor pedig elengedhetetlen egy szakember közbeavatkozása. -Szörnyen barátságos hangja volt...Képes volt vele egyidejűleg megnyugtatni, és eloszlatni a ködöt az elmémből. -Hagyok néhány percet arra hogy alaposan átgondolja a történteket, az elejétől a végéig. Utána számoljon be nekem róla.

Beleegyezően bólintva megköszörültem a torkomat. Emlékeztem hogy egészen a tizenkettes negyedig hajtottam autóval, majd lebonyolítottam azt a találkozást Kim Taehyunggal. Beszélgettünk, azonban ezt követően minden a feje tetejére fordult, amikor kirobbant a veszekedés. Rájöttem egy csúnya hazugságra, ezután pedig megjelent JK hogy megmenthessen engem. Aztán ő megsérült, én pedig itt vagyok.

-N-nem emlékszem pontosan a végére...-Súgtam halkan, pánikszerűen a ruhám anyagába markolva tehetetlenségemben.

-Én már tudomás szereztem az egész történetről. Azt szeretném ha magától emlékezne vissza, azonban segíteni akarok benne. -Keserűen torkot köszörült, majd sejtetően pillantott rám. -Hogyan sebesült meg a barátja?

-A másik barátom lőtte le. -Jelentettem ki egyre zavartabban.

-Hol érte a sérülés?

-A vállán, szóval nem lehetett olyan súlyos! -Megkönnyebbülten elmosolyodtam, azonban a férfi nemlegesen megingatta a fejét.