Gyűlöllek, de mégsem... Oikawa x Oc [Szüneteltetve]

10.rész

A megbeszéltek után felmentem a szobámba anya társaságában. Jó éjt puszi, utána ölelés és becsuktam az ajtót, majd elmentem aludni. Csak úgy, mint tegnap este, most sem tudtam elaludni.

Sok minden játszódott le a fejemben. A múlt, amikor Oikawa bántott, a tegnapi vallomása, Yui aggódó tekintete, anyával és apával való beszélgetés, szinte, mint egy rövidfilm, olyan gyors volt.

- Komolyan kinyírom!- de hiába mondom ezt, úgy sem lesz belőle semmi. Meg, hogyhogy csak ennyit tudok mondani? Egyáltalán, mi van velem? Miért gondolok még most is rá? AHJJJ, ez az egész annyira zavaros, hogy beleőrülök! Mindegy, próbáljunk meg aludni, aztán lesz ami lesz.

Másnap magamtól, keltem fel, azaz kilenckor, pedig ,,normális" esetben fél tizenkettőig alszom. Gondolom azért, mert ma megyek Yui-hoz, holnap meg Oikawa-hoz. HOLNAP OIKAWA-HOZ? KOMOLYAN? ÉN, ODA HOZZÁ? ÉN, AZ Ő HÁZÁBAN? NA NEM! EZT NEM! EZT NAGYON-NAGYON NEM! De hát megígértem az edzőnek, hogy vasárnap én ápolom őt! De minek menjek én, meg Iwaizumi-san? Mik vagyunk mi neki, a szülei, vagy mi? Neki nincsenek, vagy mi a f*sz? B*ZDMEG OIKAWA K*BASZOTT TOROU! Kellett neked ki törni a lábad! Kellett neked nem az edzőre hallgatni! NANA, TE MEG MÁR MEGINT RÁ GONDOLSZ! Komolyan, az őrületbe kergetnek engem! JÉZUSOM MOST SEGÍTS!

Amint felöltöztem szabadidő ruhába, lementem, köszöntem a szüleimnek egy ,,Jó reggelt!"- tel, majd ettem.

- Kicsim, minden oké?- kérdezett meg anya. Azt sem hallottam meg, hogy hozzám szólt.

- Persze, megvagyok. Csak a szokásos. Elkalandoztam. – vakartam a tarkóm zavaromban. – Igazából nem igen tudtam aludni. A tegnapi napon járt az agyam.

- Oh, értem. Jól tudom, ma mész Yui-chan-hoz igaz?

- Igen, délután megyek. – válaszoltam anya kérdésére.

- Kb. mikorra érsz haza?- mi van anyával, hogy faggat?

- Nem tudom, hogy őszinte legyek, de egy biztos, nem késő este jövök. – mondtam anyámnak és átöleltem.

- Bízom benned kincsem!- ölelt vissza szorosan.

- Tudom anya! Tudom! Ja, és még holnap megyek ápolni azt a marhát, közbe nem is értem, miért minket kért meg az edző!

- Biztos menni akarsz holnap, Nana? Felhívhatjuk az edzőt, vagy bárki mást a csapatból. – érdeklődött anya, hol ott tudja, hogy mondtam neki tegnap.

- Biztos anya!- bújtam ki öleléséből, majd mosolyogva bólintottam. – Ha meg nem bír magával, ott hagyom!

- Ez az én lányom!- toppant be apu is a konyhába.

- A MI lányunk!- helyesbített anyu. Annyira szeretem őket, de tényleg.

Látszik, és tudom, hogy mindent megtesznek azért, hogy én helyre jöjjek.

Mindjárt sírva fakadok!

- Azt hiszem, visszamegyek a szobámba levezetni a feszültséget. – mondtam, majd indultam egyenest a barlangomba. Igaz leszakadt a bokszzsákom, de vissza tudom rakni. Szerencsére!

Miután visszaraktam, először bemelegítettem és csak utána álltam neki az edzésnek.

Mint most is, nagyon jól esik levezetni a felgyülemlett dühöt, még akkor is, ha csak unatkozom.

~Time skip~

Az idő nagyon gyorsan elszállt. Lassan elveszítem az időérzékemet.

- Nana! Gyere ebéd!- kiált fel anya.