Gyűlöllek, de mégsem... Oikawa x Oc [Szüneteltetve]

12.rész

- TAKARODJ A KÖZELEMBŐL!!!!!- ülök fel az ágyamban és persze hangosan is kiáltottam fel...álom volt. HUUUUUUUUU, A PICI SZÍVEM! Azt hittem meghalok!- Mi a szar volt ez az álom?- temettem a fejem a jobb tenyerembe, míg a bal az ölemben pihent meg.

- Mi történt kicsim?- rontott be anya a szobába. – Jól vagy?

- Jól vagyok anya, csak egy rossz álom volt! Biztosíthatlak, hogy minden oké!- mosolyogtam kissé zavartan, paradicsom vörös fejjel, amit még val'szeg nem láthatott, mivel még sötét van, igaz már nem annyira. Tavasz van, úgyhogy nem csoda. – Mennyi az idő?

- Reggel 6:00 van. Biztos jól vagy kicsim? Hallottam, hogy kiabáltál az előbb.

- Öhm...tényleg semmi bajom, csak rossz álom volt, de szimplán csak ennyi. Biztosíthatlak téged!

- Oh! Rendben van! Akkor kimegyek, ha gondolod vissza aludhatsz.

- Mindegy, már amúgy sem bírnék aludni tovább! Tudod, át kell mennem HOZZÁ ápolni őt.

- Oh, tényleg!- esett le anyának a tantusz. – Nana, biztos, hogy menni akarsz?

- Anya, tudod jól, hogy megígértem az edzőnek és már nincs visszaút, tudod jól. Plusz mondtam is neked, hogy muszáj vagyok elmenni, vagy különben az edző leszedi a fejem.

- Jó, jó, csak érdekelt! Jól van! Gondolom, megint hamar fogsz hazaérni. Én és apád megint későre fogunk jönni! Vacsi a hűtőben, hogy tudj enni valamit majd, amikor haza értél. Mindegy, lényeg a lényeg, hogy nem leszünk itthon!

- Rendben anya. – bólintottam, majd kikeltem az ágyamból, közben anya kiment, és elkezdtem valami értelmes hétköznapi ruhát felkapni magamra, hogy nézzek is ki valahogyan.

Mondjuk simán visszautasíthattam volna az edző kérését, de akkor biztos neki állt volna valami hosszú, végeláthatatlan hegyi beszédnek és én meg Iwaizumi-san is hallgathattuk volna az egészet. De nem azért! Én és Iwaizumi-san a szülei vagyunk annak a marhának? Van egyáltalán annak az idiótának szülei? De komolyan? Istenem segíts meg, hogy kibírjam ezt a napot is! Tudom sokszor kértem a segítségedet, de most kivételesen szánj meg irgalmaddal, könyörgöm!

Na mindegy, úgy sem hall meg engem, se Isten, sem az univerzum. Mondjuk az utóbbi szokott leginkább kitolni velem. Szóval, amint végeztem reggeli rutinommal, táskámat pakoltam össze, telefon/kulcs/pénztárca, meg egyéb ilyeneket. ESERNYŐ!!!! Az is fontos! Haha, még jó hogy eszembe jutott. Különben szarrá áznék, ha eleredne az eső.

El is indultam, kulcs nálam van. Rendicsek! Akkor, irány a halál!

Igaz, nem szívesen megyek el hozzá, hiszen Ő volt az aki megkeserítette a mindennapjaimat, aki ahol tudott, belém kötött és porig alázott. Gyűlölöm! Kurvára! Remélem, a karma visszaadja neki, azt keserű fájdalmat, amit én éreztem akkor. Szerintem ezek után még inkább piszkálni fog a hülyeségeivel, miután ez a nap is lement. Sajnálatomra tudnom kellett, hogy hol lakik, különben nem lehettem volna a röpi csapat menedzsere.

- Nana-san~!- kiáltott valaki utánam.

- Kindaichi? Hát te? Mit csinálsz itt?- néztem a karalábé fejű elsőévesre.

- Gondoltam ki jövök futni, de útközben megláttalak. Inkább te mit csinálsz itt, reggel hétkor, ha szabad kérdeznem?- olyan kis cukker borsó ez a fiú, annyira bírom, hogy amikor edzés van olyan merev, ha velem kell beszélnie. Vagy bárhol máshol, ha meglát.

- Tudod, a múltkori edzésen Oikawa kitörte a lábát, és engem meg Iwaizumi-san-t kért meg az edző, hogy ápoljuk, ami valljuk be, akkora hülyeség. Mármint, inkább a szüleinek kellene őt ápolni, nem engem vagy Iwaizumi-san-nak. – válaszoltam.