A Főnök - Lángoktól felejtve (18+)

10.fejezet: Tesoro Mio

Vittorio szemszöge:

Épp a cég melletti étteremben voltam, amikor csörgött a telefonom. Biztos anyám akar nyaggatni már megint, hogy kifaggathasson, mit ettem a nap során. Tipikus olasz anyák, az evés elmaradhatatlan tényező, bármi történjék, olyan nincs, hogy kihagyjon az ember fia akár egyetlen egy étkezést is.
Felemeltem a telefonomat, és nagy meglepetésemre Riley hívott. Mi a szösz?

- Riley?

- A lift... é-én... nincs levegő...nem kapok...

Majd egy nagy puffanást hallok.

- Riley, hol vagy? Mi történt? Riley?! Itt vagy még?

Nem hallottam semmit. Azonnal kirohantam az étteremből, egyenesen a cégbe igyekeztem menni, ahol nem nyílt az elektromos ajtó. Basszus áramszünet van! A forgóajtón keresztül mentem be, és a biztonságiakat elküldtem, hogy keressék meg az épület kapcsolóját azonnal, és nézzék meg, mi okozza az áramszünetet.
Folyamatosan próbáltam Rileyhoz beszélni a telefonon keresztül, de semmi választ nem kaptam. Nem tudom hallott-e még bármit is, de beszéltem hozzá.

- Nyugodj meg Riley, mindjárt kimentünk! Nem hagyom, hogy bajod essen Tesoro Mio! (kincsem)

A lift ajtajához érve elkezdtem dörömbölni, hátha valahogy kizökkenthetem a pánikrohamból, ha még egyáltalán az eszméleténél van. Sosem bocsátom meg magamnak, ha bármiféle baja esik.
Egyszercsak újra visszajött az áram az épületbe, és a lift gombját nyomogattam, hogy lejöjjön a földszintre.
Ahogy kinyílt az ajtó, láttam, hogy Riley a lift sarkában, fejét a lift oldalának támasztva ül eszméletlenül, keze a földön hever benne a telefonjával.
Azon nyomban odamentem hozzá, fejét a kezeimbe vettem, próbáltam szólitgatni, hogy eszméletéhez térjen.

- Riley! Térj magadhoz! Riley?!

Nem reagált semmit. Elájult. A karjaimba kaptam, és beültettem a kocsimba, miközbe felhívtam az orvosomat, hogy jöjjön a házamhoz rögtön.
Miután elhelyeztem az ágyamban óvatosan, a doktor megvizsgálta, miközben elmondtam neki, hogy mi is történt.

- Úgy látszik nincs baja. A pánikrohamtól és a sokktól eszméletét vesztette, de most már túl van a kritikus helyzeten, éppen alszik. Mindenesetre itt hagyok nyugtatót, ha talán újabb pánikrohama lenne, de nem tartom valószínűnek.

Miután kikísértem az orvost a lakásból, visszaültem az ágy szélére Rileyhoz.
Hogyan történhetett ez? A biztonságiak azt mondták, valaki lekapcsolhatta az áramot szándékosan.
Még is ki akart ártani Rileynak? És miért ment Riley lifttel, eddig soha nem próbált meg azzal jönni, nagy ívben elkerülte, és inkább lépcsőzött 7 emeletet, ha kellett, de semmi és senki se vehette rá arra, hogy liftbe szálljon, tekintve a klausztrofóbiájára.
Köhögésre lettem figyelmes, gondolataimból kizökkentve látom, hogy Riley a hang forrása.

- Mentsenek ki... - mondta Riley az ágyban forgolódva, miközben könnycseppek folytak a szeme sarkából.

- Shh, csak rosszat álmodtál, nyugodj meg Cuore Mio. (szívem) - nyugtatkadtam, miközbe a haját simogattam.
Kipattantak Riley szemei másodperceken belül, végre felébredt. Pontosabban, felriadt álmából.

- Vitto?
- Itt vagyok Riley, biztonságban vagy.

Erre sírva fakadt és magához húzott az ágyban. Szorosan a karjaim közé vettem, és simogattam a hátát, hogy megnyugtassam. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen magához tért még, mert sosem hívott még Vittonak amióta velem dolgozik, és nincs az az isten, hogy magától megöleljen.

Gimiben hívott Vittonak utoljára... lehet, hogy? Nem nem hinném, biztos nem emlékszik rám.
Gimi után szakadt meg a kapcsolatunk, kerestem, de nem akart kapcsolatba kerülni velem, nem reagált a hívásaimra, az üzeneteimre, semmire se. El is költöztek a családjával, így nyomát vesztettem.
Amikor nekem ütközött a kávézóban, és rám üvöltött, rögtön felismertem. A stílusát, azt a megtéveszthetetlen Nelson stílust, amit ha akarna sem tudna letagadni, bár nem hinném, hogy szándékában állna. Felismertem a gyönyörű barna szemeit, és a világosbarna haját, amiben vöröses csillogás van, ha rásüt a napfény.

De láttam, hogy ő nem ismert fel engem. Ő semmit se változott külsőre az évek alatt, de én igen. Akkoriban még én is csak sima pólókba és farmerbe jártam, mint minden 23 éves, de mostmár mindenhova öltöny, nyakkendő, öltönycipő, belőtt séró.
3 éve még nem dolgoztam a cégnél, amikor még beszéltünk egymással, apa épp akkor ajánlotta fel, hogy dolgozhatnék a keze alatt, szóval betanultam, és végül sikeres üzletember lettem, és átadta nekem a céget. Így vagyok most vezérigazgató.
Persze továbbra is tisztában van a cég dolgaival, hisz egy igazgató mindig is igazgató marad, még nyugdíjba vonulás után is.

Mikor mondta a kávézónál, hogy az interjúra jött, azonnal felmentem a terembe, hogy én interjúztassam meg. Megnéztem elektronikusan az önéletrajzát, és láttam, hogy nem fejezte be az egyetemet.
Ezt nagyon furcsálltam, mert Riley volt mindig is az osztályelső, emlékszem, hogy a bostoni egyetemre ösztöndíjat is kapott apámtól, mivel ők támogatták akkor a bostoni egyetemet, így a mi cégünk állta az ösztöndíjakat.
Nagyon tehetséges lány, nem értettem, hogy miért jelentkezik egy irodai állásra, aminek a fizetése a minimumot üti. Sokkal többre képes, és még az egyetemen is szín ötös volt. Miközben ezen gondolkodtam, lassan én is elaludtam Rileyt ölelve.