Bizalmunk története/Befejezett Mason Mount Fanficton

13. Fejezet

Egy hónap telt, el azóta, hogy összevesztem Mason-nel a kórházban. Azóta nem is beszéltem vele, de Amanda Christian-nal elég sokat, úgyhogy hallottam felőle. A bokám rendben van, már nagyjából tudok sétálni. Viszont, ami változott az az, hogy nem tudok aludni. Ilyen 3-4 óra a max, mert megint előjöttek a rémálmaim. A szüleim nem tudnak róla, csak egyszer a legelsőnél, mert akkor felsikítottam. Úgyhogy egy hónapja nagyon rosszakat alszok. Most is 3:45-öt van, és nem tudok vissza aludni. Úgy gondoltam, hogy kimegyek, vagyis kibicegek a közeli parkba és egy kicsit gondolkodom. Le is indultam, a lépcsőnél, azonban elidőztem egy kicsit, mert eddig csak segítséggel mentem le.

- Gyerünk, menni fog!- mondtam magamnak és elindultam.

Miután sikeresen leértem, hagytam egy üzenetet anyáéknak, hogyha előbb felébrednének. Elindultam a játszótér felé, és leültem a legközelebbi padra. Csak néztem, a csillagokat az égen, amikor valaki a nevemen szólított.

- Hope?- kérdezte az idegen és rászemeztem a tekintetem. Ahogy egyre közelebb jött, majd a lámpa alá ért, egy kicsit megijedtem. 

- Mason?- kérdeztem és reménykedtem, hogy ő lessz az.

- Igen, én vagyok az.- mondta és oda sétált elém, majd a kezemmel mutatva neki, hogy leülhet mellém.- Mit keresel itt?- kérdezte, és felém fordult.

- Nem tudok aludni, szóval gondoltam elütöm az időt.- mondtam, de nem tudtam ránézni, mert akkor biztos csalodóttságot láttam, volna a szemében.

- Hajnali négykor?- kérdezte.

- Igen- mondtam- És, te mit csinálsz itt?- kérdeztem én is, és most fordultam felé, majd észre vettem, hogy futó ruha van rajta.

- Futni jöttem, de megláttalak a padon és gondoltam ide jövök hozzád.- mondta.- És, egybébként hogy vagy? Rég beszéltünk.- kérdezte. Itt már nem tudtam ránézni, inkább az előttem lévő sötétséget kezdtem el vizslatni.

- Mason, kérlek ne kezdjük ezt el, jó?!- mondtam neki és közben a könnyeimmel küszködtem.

- Mégis mit ne kezdjünk el?- kérdezte és egy kis haragot is hallottam a hangjában.

Nem válaszoltam neki, csak magam elé néztem. Majd inkább felálltam és magam mögött akartam hagyni ezt az egészet, mert igen. Igen érzek valamit Mason iránt, amit eddig csak egyszer éreztem valaki iránt. Féltem, hogyha újból oda adom valakinek a szívem, vagyis újra szerelmesek leszek valakibe, valahogy el fog hagyni. Legyen az halál, vagy éppen egy másik fél, vagy éppen csak simán már nem kellek neki.

- Hope! Állj meg!- üvöltött már Mason. 

Éppen átakartam menni az útón, amikor egy autó fényét pillantottam meg mellettem, és nem bírtam megozdulni valószínűleg a sokk miatt.

- Hope!!

Csak ennyire emlékszem, majd egy karra ami körbeölelt és szorosan tartott. Lassn elkezdtem kinyitni a szemem, és felpillantani, hogy ki volt az aki megmentett. Mason volt az.

- Semmi baj!- suttogta, hogy csak én halljam.

Ebben a pillanatban tört el a mécses nálam. Az arcomról csak folytak a könnyek nem tudtam nem abba hagyni. Mason szorosabban ölelt. Így álltunk 5 percig, majd szépen lassan megnyugodtam, és ezt Mason is érezte, mert enyhített a szorításán.

- Én is szeretlek!- mondtam ki végül én is.

Mason arcára levakarhatatlan mosoly csúszott, és felemelte fejem, mint a repülön, és megcsókolt. Ebben a csókban benne volt minden, mindketten éreztük. Levegő hiányban váltunk el egymástól, majd Mason csak mosolygott eggyet.

- Mi az?- kérdeztem és közben a könnyeimet töröltem le a pulcsimmal.

- Az van, hogy a világ legcsodálatosabb, és legszebb lánya áll it előttem, és bevalotta nekem, hogy szerelmes belém!- mondta ki, és nekem a szívemet melegség töltötte el.

- Köszönöm!- csak ennyit tudtam kimondani.

- Mégis mit?- kérdezte.

- Azt, hogy vártál rám, és nem mondtál le rólam.- mondtam.

- Rád mindig vártam volna, akár hónapokig, akár évekig.- mondta ki, és a végére nekem is mosoly kuszott az arcomra.

Közelebb léptem hozzás. Ő egyből derekamra csúsztatta a kezét, én pedig bele néztem a szemeibe, és elvsztem bennük. 

- Haza vigyelek?- törte meg végül a csendet.

- Nem kell köszi, inkább sétálnék.- mondtam neki, mert még mindig féle autóval utazni.

- Akkor én is megyek veled.- jelentette ki.

- Mégis miért?- kérdeztem tőle.

- Azért, mert nem akarom, hogy elraboljanak.- mondta és én csak elnevettem magam.

Egymás mellett sétáltunk, és egyszercsak Madon összekulcsolta a kezünket.

- Mason! Ezt nem szabad!- mondtam neki, és próbáltam kivenni a kezem szorításából

- Miért, nem szabad?- kérdezte, és még jobban rászorított a kezemre.

- Mert, bárki megláthat minket.- adtam egyszerű választ neki, de láttam rajta, hogy nem érti- Hogyha, valaki meglát minket és lefotóz, akkor az újság címlapján leszünk, és az nem tenne jót a hírnevednek.- a végét már csak morogtam, de Mason így is megértette, mert sóhajtott eggyet.

- Hope, nem érted, hogy nem érdekel más véleménye!- mondta egy kicsit idegesen.- Nekem, nem kellenek modell csajok, nem érted?!- kérdezte már nagyon idegesen.

- Igazad van, tényleg nem értem, hogy miért engem választottál, amikor több száz másik lány van, akik sokkal jobban néznek ki!- csttantam fel én is idegesen, majd a fájó bokám ellenére, elkezdtem gyorsabban sétálni haza felé.

Nem jött utánam. Azt hittem, de tényleg azt hittem, hogy lehet valami kettönk között, de úgy látszik tévedtem. Már majdnem haza értem, amikor a ház előtt megláttam őt. Nem tudtam, mit csináljak. Anya, az ajtóban volt és onnan figyelte az eseményeket. Miután intettem anyának, hogy minden rendben bement, és én Mason elé léptem.

Sziasztok! Itt is megkérdezem, hogy mivel lassan befejezem az első könyvemet, hogy milyen fanfictont látnátok szívesen? (Nyugi, még kb 7-8 fejezet van ebből a könyvből.)

Tiktok: csakegywattpadiro

Instagram: wattpadiro