Összetört Szívek [Andy Biersack FF.]

23.Fejezet

23.
falling in reverse - chemical prisoner

J a n u á r

- Vigyázz magadra ott egyedül, Dallasban - szorítottam magamhoz barátnőmet a chicagói bandaház előtt. Rázott a hideg szegényes öltözékemben, így miután megígértettem vele, hogy mindenről beszámol, ami történik vele, s végig néztem, hogy elmegy az anyukájával az autóval, beszaladtam a házba. Legalábbis amennyire tudtam már szaladni.

A Karácsonyom és a szilveszter éjszakám a lehető legrosszabban telt. Jó, mondjuk a körülményekhez képest a legjobb volt.

Kezdjük ott, hogy az orvosok javaslatára Chris elintézte, hogy legalább a telet és a nagyobb gyógyulásom idejét had töltsük itt, ugyanis - idézem -; "számomra most fontos a mentális biztonság, és ha olyan helyen vagyok, ahol mindig is szerettem lenni, az felgyorsíthatja a gyógyulásom". Nos, konkrétan az orvos szemébe nevettem, amikor ezt kijelentette. Szerencsére csak CC hallotta mindezt...

Nem akartam visszajönni az egyetlen helyre, ahol emlékeim vannak Vele. És nem is akartam, hogy Ő egyáltalán itt legyen, de szilveszter előtt beállított két nagy bőrönddel, elfoglalta a szobáját, és kijelentette, hogy nem megy el innen, ha megverik őt akkor sem. Mondanom se kell, hogy Lana majdnem megtette többször is, szóval jogos volt a feltétele. Két hete rontja itt a levegőt, állandóan csendben van, szinte csak vegetál mellettünk, és nem is szól hozzám, aminek felettébb örülök, bár lehet csak CC beszélgetett el vele. Egész nap zenéket ír, zeng tőle az egész pince és a földszint is néha, de nem veszi magát észre.

Egyébként csak hárman vagyunk jelenleg a házban. Barátnőm volt eddig a negyedik személy, és Jake és Jinxx csak az ünnepek után csatlakoznak hozzánk, mindketten elmentek családozni, amit megértek... Szóval a napokban esedékes az ő érkezésük is.

Rám tört egy kisebb pánikroham, ahogy az iskolára gondoltam. Elcsesztem az egyetlen dolgot az életemben, amit akartam. Az alkaromat szorongattam, amin még mindig kötés volt, nehogy feltépjem a sebeket egyik kattant pillanatomban, ami már elég kevésnek bizonyult az utolsó napokban az állandó nyugtatók miatt. A sebeim miatt, a tüdőm állapota miatt esélytelen, hogy ebben az évben folytatni tudjam a sulit, ezért ki is iratkoztam, jobban mondva halasztok. De összességében elég a mentális egészségem említeni, ami miatt nem is mehetek tömegbe, mert egyből rosszul leszek, néha még be is képzelem, hogy mindenki engem bámul... Ám nem azzal az egyszerű távolról bámulnak dolgot képzelem be, hanem hogy az arcomba, már-már a bőrömbe mélyedve néznek az emberek, miközben a legközelebbi ember két méterre áll tőlem.

Paranoiás, depressziós, étkezési zavaros kis csitri lettem, aki naponta legalább háromszor megjegyzi hangosan, de magában többször is, hogy mi a francért élte túl a dallasi kórházban. Igen, kicsit összeroppantam. De félsiker, hogy CC és Lana javulást látnak, mert itthon már nem mutatom ki az esetek többségében, hogy mikor milyen roham tör rám. Nem úgy mint bezzeg a pszichiáter, akihez heti rendszerességgel járok. Ő egyértelműen kijelentette, hogy a gyógyulás negyedén se vagyok túl, amit nehezít a tagadási fázisom is, miszerint élni akarok és célokat elérni, de hallja a hangomon, hogy továbbra is azt kívánom magamban, hogy bár halott lennék. Igen, ő azt hiszem nem értékeli a poénjaim, hogy miért éltem túl mindent, ha továbbra is szenvedek... de hát orvos, mit vártunk tőle.

A családi házunkat időközben CC eladta, ami megint hideg víz volt a nyakamba a két ünnep között, de utólag rájöttem, hogy nem is baj. Így talán könnyebb lesz új életszakaszt kezdenem, miután felálltam a gödörből, ha egyáltalán az is sikerül.

- Jobban nézel ki - jelent meg mellettem Andy. A lépcső utolsó fokán állt meg, tartotta a távolságot. Észre se vettem, hogy megtorpantam az előszobában, a hátamat pedig az ajtónak döntöttem és elmeredtem a gondolataimban. Biztos az a rohadt nyugtató már megint! - Minden rendben? - közelebb merészkedett és kinyújtotta a kezét felém, mire automatikusan elhúzódtam és a konyhába mentem.