Összetört Szívek [Andy Biersack FF.]

3.Fejezet

3.
lewis capaldi - someone you loved (auf deutsch)

Mocorgásra ébredtem. Az ágyam pedig még mindig túl kicsi volt kettőnknek, ezért durcásan fordultam Andy felé, aki megzavarta pihentető alvásom.

- Hova akarsz menni? - kérdeztem félig rekedten, és visszanyomtam az ágyra, majd a mellkasára hajtottam a fejem.

- Csak a telómért. Nem bírok aludni már, téged pedig nem akartalak felkelteni - egy puszit nyomott a hajamba. Közelebb bújtam hozzá testemmel is, s beszívtam kellemes illatát. - Elsa?

- Hm? - motyogtam kómásan. Képes lettem volna bealudni, ha nem szólal meg.

- Mit álmodtál? - hangja még sosem volt ennyire óvatos, mint abban a percben, amitől összeszorult a gyomrom. - Csak mert olyan dolgokat motyogtál, amiket nemigen tudok hova tenni.

Ó, a francba! Miért most kellett rám jönnie az alvás közbeni beszédnek?

- Mint például? - kérdeztem halkan, összeszorítva szemeim. Próbáltam megakadályozni, hogy első könnycseppjeim utat törjenek maguknak, ami több-kevesebb sikerrel ment is.

- „Nem akarom, hogy elhagyj. Fontos vagy. Ne menj el! Beszéljük meg." És ezeknek még pár változatát. Kihez beszéltél? - mivel nem emlékeztem az álomra, így csak tippelni tudtam.

- Azt hiszem, hozzád. De fogalmam sincs - mérgesen felültem, és a hajamba túrtam. - Utálom - morogtam. Elkezdtek a könnyeim hullani, mire még dühösebben töröltem le arcomról a cseppeket. - Folyton ezek a rémálmok!

- Kincsem - felült Andy is, és egy puszit nyomott a nyakamra. - Nem kell félned, El! Sosem hagylak itt, ezt vésd jól a fejedbe!

- Biztos? - kérdeztem félénken, szemeibe nézve.

- Biztos - mosolyodott el, s végigsimított arcomon.

- Nagyon szeretlek, Andy - bújtam hozzá, mire ő szorosan megölelt.

**********

A szendvicsem felett ültem a konyhaasztalnál, amihez hozzá se nyúltam, csak bambultam magam elé. Nem volt étvágyam, amit nem igazán tudtam másra fogni, csakhogy Andy még mindig várja a választ, hogy miért viselkedtem furán reggel, s én nem tudok egy ép indokkal előállni. A bátorságom pedig sajna annyira elúszott, hogy le is tettem egyelőre arról a tervről, hogy beavatom a dallasi ügybe.

Tudom, anya is, és Lana is most jól nyakon csapna, amiért még mindig húzom az időt, de nagyon félek a reakciójától, pláne most, hogy csatlakozok hozzájuk a turnén. Nem lenne jó, ha egyből az egész busz a mi vitánktól zengene.

- Miért nem eszel? - jelent meg mellettem Andy, mire bambán rá pillantottam. - Hosszú lesz az út - dőlt a pultnak, s összekulcsolta karjait mellkasa előtt. Felvont szemöldökkel, kérdőn mért végig, amitől összeszorult a gyomrom.

- Most nem vagyok éhes - mondtam halkan.

- Rendben - bólintott. - Akkor...

- Félek, oké? - borultam ki, meglepve ezzel mindkettőnket. - Egyszerűen félek. Az érzésektől. Tőled, a srácoktól...

- Elsa, nem...

- Andy, itthon sem lehetett egy perc nyugtom, mert valaki mindig aggódott értem. És most is, csakmert nem bírtam aludni, és hajnalban zuhanyoztam, valamint nem tudok enni - a tányér felé böktem, majd újból a kék íriszekbe néztem -, egyből azt hiszed, hogy valami bajom van, pedig csak gyászolok. És igen, lehet ezt furcsán teszem, de egyik napról a másikra nekem eltűntek a szüleim! Még bizonyosságom sincs róla, hogy tényleg... - nem tudtam kimondani, ezért dühösen a hajamba túrtam, és letöröltem kibuggyanni készülő könnycseppjeim.