Összetört Szívek [Andy Biersack FF.]

24.Fejezet

24.

andy black- the void

Két nappal később, az ominózus rosszullétem után, kicsit nyöszörgősen sétáltam haza a terápiáról. Igaz, kellemesebb lett volna egy taxit hívni, vagy épp Chrisnek szólni, de jobbnak láttam, hogy kiszellőztetem a fejem, mielőtt megint egy légtérbe kerülök Andyvel.

Az orvossal ma szinte csak róla beszéltünk, feszegette a témát, mindent is meg akart tudni arról az emberről, aki olyan fájdalmat okozott nekem, hogy én majdnem... Hogy majdnem belehaltam. Természetesen nem volt sok egybefüggő mondatom, mert mindig kilyukadtam arra a bizonyos pontra, hogy hogyan lehetett Andyben annyi gerinc, hogy egy ilyen ocsmány játékot űzzön velem. De aztán meg elöntött a bűntudat, hiszen továbbra is nagyobbat dobban a szívem, ha az ő hangját hallom, pedig nem is érezhetnék ilyet.

Megráztam a fejem, majd befordultam az utolsó sarkon, s pár percen belül már a házban vetkőztem le. A szobámban átkötöttem a két karom, majd felvettem egy bő pólót és egy pamut nadrágot. Egy röpke dallamot dudorászva mentem le, amiről fogalmam se volt, hogy honnan ismerős, majd akkor meghallottam Andyt a pincéből zenélni, és rájöttem. Az ő új dalát dúdolom, ami nagyon dallamtapadós.

A konyhában összeszedtem pár nasinak való dolgot, majd azokkal együtt vonultam ki az előszobába, és leültem a pincelejárathoz a fal mentén, hogy Andy ne lásson ott, ha megindul felfelé. Tudom, hogy ocsmány dolog hallgatózni, de kíváncsi voltam a szöveg további részére, ami betapadt nekem.

- This ship has crashed, we burn down the past like ghost-drifted ash. Your photograph is all that will last, there's no turning back - énekelte lassan, nekem pedig összeszorult a szívem. Mindig is tudtam, hogy tehetséges, és hogy mennyire. De egyszerre jó és furcsa érzés, amikor teljesen eltalálja egy szöveg a benned kavargó gondolatokat, valamint érzelmeket. Ám mikor folytatta a szöveget, elszomorodtam, és elkezdtem a könnycseppjeim hullatni. - Now I'm all alone, the future unknown, got nowhere to go... - hirtelen befejezte, majd időm se volt reagálni, hallottam, ahogy elkezdi szedni a lépcsőfokokat. Fel akartam kelni és gyorsan eltűnni, de a következő pillanatban már csak egy lábat éreztem a kezembe csapódni, majd Andy átesett szinte rajtam, és a földre zuhant.

A karomhoz nyúltam, miközben ijedten Andy nevét kiabáltam, és összeszedve magam, melléje térdeltem. A hasán feküdt, nem mozdult, kezeivel a fejét fogta, én pedig már majdnem bepánikoltam, amikor rám nézett és kissé mérgesen elmosolyodott.

- Elmondanád, hogy mi a fenét kerestél azon az eldugott helyen? - elnevette magát, majd feltápászkodott ő is a térdeire. Én még mindig rémült állapotban voltam, visszahúzódtam a fal mellé, és a fájó karomat szorongatva, próbáltam nem elbőgni magam. - Hé, Kicsim... Elsa, nincs semmi baj - a becenév hallatán azonnal előtörtek belőlem az érzelmek, sírni kezdtem.

- Mi volt az a puffanás? - jött le az emeletről Chris. - Mi történt? - guggolt le mellém, és megfogta a kezem. A kézfejemet kezdte el simogatni, majd Andyre nézett, de mielőtt leszidhatta volna, beszélni kezdtem, össze-vissza.

- Nem ő volt a hibás. Én ültem az útban. De nem hallgatóztam. Nem azért. De hirtelen feljött. Én el akartam menni. A kezembe rúgott. De nem fáj, miért fájna. Aztán átesett rajtam. Megijedtem. Nem akartam - Andy szemeibe néztem. Tekintetéből áradt a rémület, nem tudtam eldönteni, hogy miért. - Sajnálom. Nem akartam. Én tényleg sajnálom. Chris, mond el te is neki...

- Hé, hé! Elsa, shh! - bátyám két keze közé fogta az arcom, a szemeimbe nézett. - Mély levegő, Elsa. Nem történt semmi baj - vele együtt lélegeztem, próbáltam megnyugodni. Hálát adtam az égnek, amiért itthon volt, és nem kellett ezt a pánikrohamot Andynek lekezelnie. Abba lehet beleőrültem volna, ha az arcomhoz ér, de nem más okból...

**********

A szobámban voltam, későre járt már az idő. Nem bírtam aludni, ezért elhatároztam, hogy leülök a gépem elé és keresek valami elfoglaltságot. A történt incidens óta egyszer sem zenéltem, a gitártokom konkrétan beporosodott, ahogy nem nyúltam hozzá már másfél hónapja.

Kerestem egy zenét gyorsan, amit jónak láttam elénekelni, majd előszedtem a gitárom, és leültem kényelmesen a földre.

Bohnes - My Friends.

Egyik kedvencem, és akusztikusan is jól szól.

Behangoltam a gitáromat, kerestem akkordokat a dalhoz, mert lusta voltam magamtól meghallgatni, és néhány erőtlen próbálkozás után elkezdtem elejétől a végéig játszani.

Teljesen megfeledkeztem magamról, az sem érdekelt, hogy az ajtóm nyitva van és bárki hallhatja. Csak akkor álltam meg, mikor már sajgott mindkét alkarom. Azok a fránya hegek nemigen akarnak teljesen begyógyulni, és eltűnni nem is fognak állítólag soha, s egyelőre még a bőröm is nagyon húzódik ott. Meg persze az sem tett jót, hogy Andy belerúgott a jobb kezembe, ami sikeresen be is lilult. Nos, így jár, aki kihallgatja volt párjának a dalait.

- Miért fejezted be? - kopogott be CC, majd be is jött.

- Megfájdultak a kezeim, nem bírtam tovább - elpakoltam a gitárt, kikapcsoltam a gépem, majd leültem bátyámmal együtt az ágyamra. - Nem tudsz aludni? - az órámra néztem. Mindjárt éjfél.

- Nem igazán... - nagyot sóhajtott, hezitált. - Tudod, milyen nap lesz holnap? - kérdezte óvatosan. Elmosolyodtam, bólintottam.

- Anyáék hivatalos házassági évfordulója. A huszonegyedik lenne már - letöröltem egy könnycseppet arcomról. - Annyival könnyebb lenne, ha itt lennének még most is - némán sírni kezdtem, majd bátyám vállának döntöttem a fejem.

- Soha többet ne csinálj velem ilyet, kérlek, Elsa - fakadt ki. - Nem bírom ki, ha téged is elveszítelek. Nekem már csak te maradtál, húgi.

- Nekem is csak te vagy, Chris, meg Lana...

Pár percig néma csendben ültünk, majd testvérem törte meg a csendet.

- Nem beszéltem róla előtted, de rettenetes volt látni téged, ahogy élettelenül feküdtél a kórházban, óriási csővel a szádban, élet és halál közt - nagyot sóhajtott. - Már majdnem feladtam minden reményt, és már majdnem neki estem Andynek, hogy a szart is kiverjem belőle - elnevette magát, én is elmosolyodtam. - De akkor megszólaltál. Halkan, értelmetlenül, de ott voltál. Éltél, élsz - elhúzódtam tőle, szemeibe néztem.

- És Andyből továbbra sem akarod kiverni a szart? - kérdeztem kicsit meglepetten.

- Nem. Utálhatsz érte, de én hiszek abban, hogy nem ő volt - elgondolkodott. - Elsa? - hümmögtem, viszont nem néztem szemeibe. Fájt, amit mondott. - Andy szeret téged, látni rajta. Nem lett volna képes erre...

- Láttad az SMS-eket, CC. Ő írta őket - szomorúan testvéremre pillantottam, de nem bírtam hatni rá. - Nekem mondhatsz bármit, hihetsz bármit, de senki másnak nem lett volna értelme ilyet csinálni...

- Nem tudhatod, El - kötötte az ebet a karóhoz. - És gondolkodj el rajta. Mert ő tényleg a barátod, ha a szerelmetek már nem is éled fel. Ő nem egy Bella, vagy nem egy Edward - felállt, a zsebébe kutakodott, majd egy pici tárgyat húzott elő. - Megmentettem neked, te ugyanis kidobtad a kórház után - a kezembe nyomta azt a pengetőt, amit még Andy ajándékozott nekem a legelső találkozásunknál. - Én neked akarok jót, húgi - azzal kiment a szobából.

A kicsiny tárgyat szorongattam, s azon gondolkodtam, hogy vajon miért pártolja ennyire Chris Andy oldalát, és hogy mi volt ez a hirtelen kirohanása. A kórház óta nem beszélt ennyit velem egyhuzamban, ha a rohamaimat most nem vesszük számításba. De a legfontosabb kérdés, ami gyötörte egész éjszaka a fejem, hogy vajon tényleg el kéne gondolkodnom a szavain? Lehet a szeretetnek ezek után bármi értelme kettőnk között?

Petra