Mindennél jobban

9. fejezet - Rain

Másnap reggel a csengő hangjára keltem. De már vagy harmadjára csengettek, és senki nem nyitotta ki. Így hát muszály voltam kikelni az ágyból, és kinyitni az ajtót. Pedig az volt a terv, hogy ma "véletlenül" tovább alszom, és nem megyek be suliba, de ezek szerint a csengő hangját kedvelő, türelmetlen valaki úgy gondolta, hogy nincs olyan választásom, hogy nem megyek be az iskolába. Amikor kinyitottam az ajtót, egy pillanatra tátva maradt a szám, de utána egy óriási mosoly terült el az arcomon.

- Te mit csinálsz itt? - kérdeztem teljesen meglepve.

- Gondoltam nem fogsz bejönni suliba, és nem akartam egyedül lenni dupla francián, ezért inkább meg akartam győződni róla, hogy ott leszel. - Mondta, miközben egyik lábáról a másikra állt.-Na, de gyere már ide!- És széttárta karjait, mire én beleugrottam, megcsapott az illata. Szinte magbabonázott. Nem akartam elengedni, de rájöttem arra, hogy hálóingben vagyok, és most keltem fel, szóval nem nyújtottam a legjobb formámat abban a pillanatban.

- Amúgy bocsi, hogy így keltettelek fel, de nem akartam, hogy elkéssünk a suliból.

- Hát nekem pont ez lett volna a tervem. - Itt beállt két másodperc kínos csend, amit muszály volt megtörtöm. - Ömm...gyere be, ne álldogálj ott.

- Köszi. Úúú jó nagy a házatok.

-Hát ja! Apáék itt nőttek fel, csak a tesója elköltözött Portugáliába, a nagyszüleim pedig rá hagyták a házat. Én elmegyek elkészülök, utána pedig indulhatunk a suliba, ha már nem hagytad, hogy lógjak. - mondtam szemforgatva, amin ő csak nevetett.

- Oké, de siess! Ne hagyj sokáig egyedül. - modta kuncogva, mikor én már eltűntem a lépcsőfordulóban.

Gyorsan elkészületem. Felvettem egy szűk fekete farmert, egy fehér trikót. arra pedig egy nagyobb szürke Nike pulcsit. Cipőnek a szokásos fehér platform Conversem, és a karkötőim, amik mindig rajtam vannak. Gyorsan fogat mostam, rendbe szedtem a hajam, és utána már rohantam is lefelé, mert már csak harmincöt percünk van, gyalog pedig a suliba fél óra elérni, és nem akarok rohanni.

- Mehetünk is! - Kiáltottam lelkesen, miközben ugráltam lefelé a lépcsőn. De Mattheot sehol nem láttam, ezért körül néztem a házban, de nem volt sehol. Felkaptam az iskolatáskámat, és kimentem, hátha ott találom. Ott is volt, a falnak dőlve telefonált. Tudtam, hogy nem szép dolog, de hallgatóztam, mivel egy kicsit ideges volt.

- Rosie! Én már elmondtam ötször, de elmondom még egyszer. Attól még mert megcsókoltál, nem fogsz tudni meghódítani. Látom nem érted. Én Junet szeretem, és még véletlenül sem téged, úgyhogy légyszi hagyj békén minket, mert ezzel nem haladsz semerre, legalábbis előre biztos, hogy nem. - Megfogtam a vállát. A szemébe néztem, és olyan pillantást vetettem rá, hogy ő abból tudni fogja, hogy mindent hallottam abból, amit rólam mondott. - Na le kell tennem, viszont kérlek gondolkodj el azon, hogy kikre mászol rá. Lehetőleg válassz magadnak olyan áldozatot, akinek nincsen egy gyönyörű, és szerető barátnője. - és ezzel le is tette a telefont, és szembe fordult velem.

- Mesélj még egy kicsit erről a csodálatos, gyönyörű és szerető barátnődröl. - Mondtam, egy féloldalas mosollyal.

- A szerényt kihagytad. - Mondta és finoman megcsókolt.

- Viszont lehet, hogy elkéne indulni, mert el fogunk késni.

***

Két perc elteltével, futva szeltük át a kertváros utcáit az iskola felé, ugyanis öt perc múlva kezdődik az első óra, és még futva is tíz perc, mire oda érünk. De a legjobb része csak most jött, hiszen eleredt az eső.

- June siess! - Kiáltotta Mattheo, két méterrel előttem. Amikor utólértem megragadta a kezem, és húzott maga után. Ilyenkor már szakadt az eső, és a járda is tele volt pocsolyákkal. Viszont szokásosan, sikerült telibe belelépnem az egyikbe, és majdnem eltaknyoltam, amikor két kezet éreztem a derekamon. Mattheo kezeit...