Etalon

KETTŐ

Mindig is imádtam azokra a tipikus"powerful" zenékre edzeni, ahol a beat tartja bennem az erőt, arra késztet, hogy folytassam, akármennyire is a feladás szélén állok és csináljam, amíg csak bírom.

Legyen szó futásról, súlyzózásról, spinningről, kickboxól vagy bármelyik sportról, egyszerűen nem tudom, sőt inkább képtelen vagyok csendben vagy netalántán a háttérben, rádióból szóló válogatásra mozogni. Nincsen meg az az energia, a löket, ami végigsegíti az apró lépések egyikét a céljaim eléréséhez, és csakúgy, mint a lagymatag, chilles dalok vibeja, amikre simán be tudnék akár aludni is, rányomja a bélyegét a tréningre. Unalmassá válik, egy kimondott szenvedéssé és még mielőtt belekezdenék, már azt a pillanatot várom, hogy végre végezzek és fetrenghessek tovább.

Meglehet az is, hogy ez nekem egyfajta berögződésem, de sokkal élénkebb, frissebb, feltöltöttebb vagyok, minden fizikai aktivitás következtében, ha az úgy zajlik, hogy nem tör elő egyetlen másodpercre sem az a kérdés a fejemben, hogy "vajon sok lesz még a végéig?", hanem csak élvezem, ahogyan a testem porcikái megfeszülnek és idővel folyamatosan tovább és tovább bírják a tempót. Igaz, az izzadságtól totál büdössé válás a velejárója, de igyekeztem úgy felfogni, hogy az összes átok, rosszindulat, negatív energiák kipárolognak belőlem, mint a brokkolikból a víz, miközben főzök. Az egy másik dolog, hogy fullba nem így van és semmi köze nincsen hozzá, de reménykedni lehet. Az meg pláne egy harmadik dolog ehhez kapcsolódva, hogy lehet reménykedni, csak nem érdemes.

Most is az utolsó két kilométert biztosan legyalogoltam volna, ha nem motivált volna Kanye West Power című száma, így hogy a házunkig érve a pulzusom értékét feljebb vigyem és egyfajta brutális véget adjak a mai futásomnak, elhatároztam, hogy addig a kapunkhoz kell érnem, mielőtt a szám véget érne. Egy mélyebb levegőt véve pedig magasabb tempóra kapcsoltam és sokkal sűrűbben szedve a lábaimat, sprintelni kezdtem, mint akit kergetnek. Hozzátett a sikerességhez, hogy néha - néha elhalkult a szám, jelezve, hogy valaki írt, de ahogy Ráday Konrád neve úszott be a panelre, szimplán magam elé képzeltem, hogyan üldöz a baromságaival, vagy éppen az elmúlt hetek eseményeiből tanulva a hülye versennyel kínozva, hogy induljak vele, mire még gyorsabb iramot diktáltam, csoda, hogy egyáltalán nem fulladtam meg, mire szinte nekiszáguldottam a lemezkapunknak. Sőt még a számból is volt hátra vagy másfél perc, így egyéni rekordot döntöttem meg. Régebben két kilométert sebesebb tempóban olyan 8 perc tudtam teljesíteni, most már ez leredukálódott körülbelül 4 percre. De állítom, hogy ma kevesebb volt, mint négy, le kellett volna szakaszosan mérnem, hogy mikor milyen sebességgel haladtam.

Ha ki kellene emelnem, amit utálok a futás utáni állapotokból, akkor az, hogy alig kapok levegőt, össze akarok esni, folyik a hajamon, gerincem mentén, térdhajlatomról is a víz, érzem a saját szagomat, eltörpülnek amellett, hogy a lábaim nemcsak, hogy konkrétan le akarnak szakadni, de még mellé jobban remegnek is, mint amikor Fülöp szilveszterkor leejti a tál kocsonyát a földre.

- Fhuu - nyöszörögtem, míg résnyire kihúztam a kaput, hogy ne tudjak menni és ne a járdán essek össze, hanem inkább odabent. Szerencsémre Pixi nem vette észre, hogy valaki betolakodott, így szigorúan a Béla bá területétől elválasztó kerítésbe kapaszkodva, haladgattam lassacskán a kert felé, hogy le tudjak nyújtani, még mielőtt idehányok. Lehet, hogy néha kicsit túltolom a sportolást, de csakis az lebeg a szemem előtt, hogy formában tudjak maradni és levezetni a felgyülemlett stresszt. Mondjuk ezt lehet máshogy is lehetne, de mindenkinek kell valami hobbi. Nekem lehetséges, hogy az, hogy kínozzam magamat. Még a végén kiderül, hogy enyhébb mazochista hajlamaim vannak.

- Esti futás? - szólított meg Béla bá, aki szerencsére magára kapott egy galléros pólót, elfedve ezzel a testét a társadalomtól, ami igaz rémes volt, de még mindig sokkal elviselhetőbb, mint a mellszőrzete. Szerintem az a látvány, amit késő délután fogadott a medence takarítás közben, örökre beleégett az emlékezetembe meg persze a retináimba.