Etalon

NÉGY

- Ki az a Sára, ha? - ismételtem meg erőteljesebben a kérdést, ha már képtelen volt válaszolni rá és adta a süketet. Már a fejemben számos lehetséges módszer ugrott be, hogy hogyan és milyen körülmények között tudnám most azonnal, itt helyben kinyírni, amikor is megjelent az az irritáló vigyor az arcán. - Neked meg mégis mi bajod van?!

- Csak nem féltékeny vagy? - igyekezett elrejti a mosolyát, de sehogy sem sikerült neki, én pedig a lábammal dobolva próbáltam nyugtatni magamat és nem felrobbanni nyomban.

- Nem válaszoltál a kérdésemre - sziszegtem az összeszorított fogaim közül, míg vettem egy mély levegőt. Csak nyugalom Gerda. Kocsival vagy, maximum áthajtasz a lábán, ha úgy van.

- Nincsen abban semmi szégyellnivaló, hogyha féltékeny vagy, előfordul mindenkivel - hagyta figyelmen kívül teljesen, hogy egyébként ölni tudtam volna és csak a sajátját hajtotta. Komolyan mondom, hogy ezt a palit nem hiszem el, hogy mindig, mindig, mindig az van, amit ő akar, amire ő kíváncsi, és addig megy meg nem hagy békén, amíg az elképzelése meg nem valósul. Csakhogy ebben nem jó partnerre talált, merthogy én nem fogom csak úgy egy szó nélkül tűrni, hogy tegyen, amit akar.

- Gergő, nem sok választ el attól, hogy hátad mögött lévő muskátlis ládát felkapjam és agyonverjelek vele - fújtam ki hosszasan a levegőt, amit eddig bent tartottam. És nem, nem lett jobb.

- El sem bírnád - mondta, miután lecsekkolta, hogy mégis miről beszélek.

- Ó, hidd el, hogy az adrenalintól simán felemelem - dünnyögtem és továbbra is a válaszára vártam, amit nagyon burkoltan jeleztem úgy, hogy a szemeim majd kiestek a helyéről. Ő pedig ezt totálisak kiélvezte és csendben várta, hogy mikor lesz elegem. Hát nem kellett sokáig várni. - Akkor szia, majd hazavisz Sára - nyomtam meg a nevét direkt, hogy tudja ki miatt is pöccentem be.

- Tessék - nyomta a kezembe a telefonját feloldva. - Hívd csak fel nyugodtan, ha attól megnyugszik a lelked.

- Nem akarok felhívni senkit, csak szimplán azt, hogy válaszolj nekem - forgattam tanácstalanul a készüléket az ujjaim között.  A szívem szerint már vonalban lett volna a Sára meg a kezem is, ami átnyúlt volna rajta megrángatni az illetőt, de mindeközben ott motoszkált az agyamban az is, hogy nem bolondulhatok be, meg kérhetem őt számon már most, amikor még egy hónap sem telt el azóta, hogy nagyobb szerepet kapott az életemben, mint azelőtt. Mert ha már most így viselkedek, lehet elindítok egy olyan cunamit, amiből nem lesz kiszállás.

- Akkor majd én felhívom neked - vettem vissza tőlem és egy pillanatra elkaptam a tekintetemmel, mintha mosolyra húzódott volna a szája.

- Mintha olyan nehéz lenne egy rohadt választ kinyögni - dünnyögtem unottan, ráhagyva, hogy csináljon azt, amit akar, mert amennyire figyelembe vette, hogy én mit akarok, felőle felemésztetett volna az édes tudatlanság. - Komolyan mondom, hogy amíg nem voltál itt, minden a legnagyobb rendben volt. Megjelensz és a vérnyomásom... - mutattam a fejem felé a kezemmel a szintet jelezve. - ... körülbelül ennyire ugrik fel. Figyelsz rám egyáltalán?! - löktem meg a karját, mert látszólag annyira lekötötte a telefonja a figyelmét, hogy beszélhettem volna neki bármiről, egyik fülén be, a másikon meg ki.

- Sziaa - ütötte meg a fülemet valamiféle nyávogásszerű, ami nem volt se női, se férfi hang, így a szemöldökömet ráncolva, 186-os értéket súroló vérnyomással hajoltam bele a látószögbe, aminek a másik végén Szabi vigyorgott. Amint meglátott engem, aki úgy nézett ki a kis kamerában, mint valami elmebajos, de úgy is éreztem magamat akkora vihogásban tört ki, hogy azt a Holdról is hallani lehetett volna, de hasonló volt a reakció itt, a másik oldalon is, ugyanis Gergő jóhogy a földre nem ült le, szinte már folyt a könny a szeméből, én pedig kissé csücsörítve, égő fejjel, a lábammal dobogva vártam, hogy abbahagyják a megalázásomat. Ekkora hülyére venni azért keveseknek sikerül, kivétel ez alól Rékasi Gergő, aki mester benne.