Egy fiú, akiről soha nem gondoltam volna...

17. rész

~ Au! Ezt miért most kaptam? - kérdezi felháborodva. Hihetetlen.

~ Ha szeretnéd hogy holnap átmenjek, akkor szépen bocsánatot kérsz. Itt, most. - közlöm.

~ Miért? Nem mondhatom, hogy jó a feneked ha barátok vagyunk? - ez idióta. Kikészít.

~ Nem, nem erről van szó. Hanem arról te seggfej, hogy szépen besétálsz a jelenlegi munkahelyemre, és az első kibaszott napomon beszólsz, és beégetsz mindenki előtt. Nem tudom meddig fogod ezt csinálni, hogy minden boldogságát elrontod az embernek, aki körülötted van, de örülnék neki, ha befejeznéd, ugyanis másképp nem lehetünk barátok. - hadarom el a problémámat a velem szemben álló emberrel kapcsolatban.

~ Már nem azért de nem mondtad hogy ott dolgozol.. Mellesleg, elrontok mindent? - kérdezi

~ Igen! Nálam legalábbis igen! - kezdem felemelni a hangom

~ Azt a pillanatot is elrontottam a buliban? Azt is ami Jamie-éknél volt? Nem, azt nem rontottam el. Azt én hoztam létre, és valld be, hogy élvezted, és hogy mai napig égeti a tested a tekintetem. Stell a világ dőljön össze, de köztünk jelenleg elég erős fizikai vonzalmak léptek fel. De te nem akarod beismerni!

~ Én nem akarom beismerni? Elárulom, a bulis véletlen volt, bárkivel elmentem volna hátra. A Jamie-s eset pedig nem az én akaratomból született, és nem emlékszel, hogy megbeszéltük, hogy barátok leszünk? Nem nagyon látom, hogy betartanád az azt egy kibaszott feltételt, emellett pedig egészen rossz barát vagy. Ahelyett hogy ma odajöttél volna, és örömmel fogadtad volna, hogy lett egy király munkahelyem, mint egy normális barátnak kéne tennie, nem, te ehelyett beszólogattál, és leégettél mindenki előtt. Rossz alak vagy nem érted? Nem megy ha ilyen vagy! Most pedig, hagyj békén, majd még holnap eldöntöm át akarok-e menni. Nemigazán sikerült bocsánatot kérned. - mondom majd elfordulok és sietősen szedem a lábaimat, hogy minél hamarabb beérjek az épületbe, ami már csak két utcányira van.

Beérek a szobába, Laura biztos elment valahová. 2 perc múlva az ajtó lassan kinyílik és már kezdek is köszönni.

~ Szia Lau! - ebben a pillanatban pedig belép az ajtón a személy akitől az imént menekültem el. - Az ég szerelmére békén hagynál? - kérdezem felháborodva, mikor becsukja maga mögött az ajtót. Megfogja a csuklóm, én már nyitom a szám és nagy levegőt veszek hogy elküldjem, de..

~ Nem, nem hagylak. Nem akarom hogy pipa legyél rám. Bocsánat mindenért amit tettem, nem tudom milyen része volt helyes vagy nem helyes. Mindegy is a lényeg hogy bocsánat. Én meghallgatom a problémáidat és segíteni akarok, és semiképp nem akarlak ágyba vinni. - micsoda? Ezt most vehetem sértésnek? - Csak kíváncsi voltam hogy még mindig olyan vagy e mint a gimiben, hogy elolvadsz ha rád nézek. - nevet, de amint meglátja a 'rohadtul nem tetszik amit csinálsz' arckifejezésemet, egyből lehiggad. - Mindegy. Kedd? Átjössz?

~ Át. - igazából a szám hamarabb cselekedett mint az agyam. Mindegy, átmegyek. Ha nem akar ágyba vinni mi baj lehet?

~ Oké akkor hello! - ezzel kisétál az ajtón mint aki jól végezte a dolgát.

Jézusom.

~ Csáo! Isac.. a folyosón.. - mondja Laura amikor megérkezik.

~ Tudom, jött bocsánatot kérni, aztán meg lecsesztem hogy megint nem tartja be a szavát, mert felhozta a dolgokat...

~ Ahh értem! Király.

***

A hét gyorsan eltelik. Kedden Isacnak segítettem tanulni, és meglepetésemre semmi más szándéka nem volt ezen kívül. Tényleg nem. Még csak egy enyhe beszólást sem ejtett ki a száján.

És egy újabb hét. Csütörtök reggel van ugyan, de hétfőtől az őszi szünet miatt nem kell bejönni. Alexről hétvége óta nem hallok semmit. Egész héten nem jött suliba, nem veszi fel a telefont, de még az üzeneteimre se válaszol, ezért úgy döntök, hogy ma megnézem a titkos helyünkön. Ha ott sincs, akkor kénytelen leszek átmenni hozzá.

Napközben kikérdeztem pár embert, hogy tudnak-e valamit a  legjobb barátomról, de nem jutottam többre. Délben Isac leült velem szembe, és elmondtam neki mit fogok délután csinálni. Felajánlotta hogy segít, de mivel nem vihetem el arra a helyre ezért visszautasítottam. De azért hozzátette hogy ha bármi kell vagy baj van hívjam. Na persze, pont ő lesz az első. Egyébként, most viszonylag jól állunk. Már 10 napja nem volt semmi nézeteltérésünk. Ez nagy lépés.

***

Utolsó óra után felbattyogok a szobához, és felveszek még egy réteg ruhát, mert irtó hideg van. Délután 3 van kereken. Lemegyek a kocsimhoz, beindítom, és elindulok az erdős rész felé. Útközben elgondolkozok, hogy vajon miért nem akar velem beszélni? Megbántottam valamivel? Miért nem válaszol? Rosszul lehet? Nem, arról már tudnék. Mindegy, majd megkérdezem tőle. Biztos jó oka van rá, ha ennyi ideig nem válaszol. Nem látom a kocsiját a kis parkolóban, ahova mindig állni szokott. Egyszer voltam itt azóta, hogy kibeszéltük a szerelmi életem. Egyedül voltam, de szóltam Alex-nek hogy jövök.

Szétnézek az egész házban, de még kb 20 méteres körzetben is végigsétálok, és Alex nevét kiáltozom. Sehol senki. Ekkor a telefonom rezegni kezd, én meg gyorsan kikapom a zsebemből hátha ő lesz... Cooper az. Felveszem, közben visszaindulok az autómhoz.

~ Hali, miaz? - kérdezem

~ Helloka, figyi, jövőhéten egy haveromnál buli lesz, eljössz? - nem szólok a telefonba vagy fél percig mert gondolkozom. Most ezért hívott fel? Komolyan? Szeretné hogy elmenjek a buliba? A fél perc csend után hozzáteszi. - Sarah is jöhet veled. - máris jobb

~ Talán.

~ Mi nemár! Gyere már el!

~ Nem tudom Isac, ahogy az időm engedi. Két TZ-t írok  egyből a szünet utáni első napon. Készülnöm kell.

~ De most azt az egy napot kibírod nem? - kérdezi idegesen.

~ Nemtudom, mondom.

~ Ne csináld már.

~ De muszáj tanulnom!

~ Dehogy muszáj. Sosem akarok jól érezni magad. Csak egy kis Halloween-i partyról van szó.

~ Isac, figyelj, nem érek rá most azon töpröngeni hogy mikor leszek szabad a szünetben. Mondtam, majd még eldöntöm, és még Sarah nem is tud róla. Lehet hogy el sem jön, és akkor meg...

~ Jó tudod mit akkor készülj a rohadt dolgozatra. De többet biztos nem szólók, ha valami lesz. - ezzel kinyomja a telefont. Megint problémázni kell. Édes istenem. Meddig kell ezt kibírnom?

Beszállok, és elkezdek vezetni Alex békés kis háza felé. Megállok a felhajtón. Itt a kocsija. Fura. Na mindegy, benézek. Az is lehet, hogy elhagyta a telóját. Mondjuk ez még nem ok arra hogy nem látom lassan 1 hete. Felsétálok, és becsöngetek. Nem válaszol senki. Hátha rossz a csengő. Bekopogok, aztán még egyszer, majd még egyszer. Semmi. Kezdek aggódni. A szívem egyre hevesebben ver. Meg kell nézzem hogy nyitva van-e az ajtó. Lenyomom a kilincset, majd elkezdem tolni az ajtót, ami olyan sebességgel nyílik ahogy én azt tolom, óvatosan, lassan. Beteszem a lábam a házba, majd ismét Alex nevét kiabálom. Nem nagy lakás, ezért nem hiszem hogy nagyon el tudna bújni. Úgy döntök megcsörgetem, hátha hallom a telefonja zúgását. Így is lett. A pulton kezdődött a rezgés, ezért habozás nélkül elindultam. A lakásban gyönyörű rendbe volt minden téve. Hol vagy?

A telefonja alatt egy boríték van, amin meglátom a nevem, amikor felemelem a telefont. Gyorsan kibontom, és valami nagy lapot találok, hosszú szöveggel. Mostmár lassan rettegni kezdek. Remélem nem az amire gondolok. Neem az nem lehet. A torkomban érzem a dobogást mikor elkezdem olvasni.

Kedves Stella! Életem legidiótább döntését hoztam meg....