Egy fiú, akiről soha nem gondoltam volna...

21.rész

Kinézek az ablakon, és csak a fényeket látom, amik már felkapcsolódtak ebben a téli időszakban. Megállunk egy utcában és a legjobb barátnőm hangja zökkent ki abból az ürességből, ahol most próbálom a nyugalmat keresni. Hogy kevertem ilyen helyzetbe magam?

~ Egy utcára vagyunk. Szeretnéd hogy bemenjek veled? - kérdezi együttérzően. Ugyan az jár a fejünkben. Ha bejön velem, nem kapok akkorát, mint amúgy kapnék. De azt hiszem, erre most nincs szükség, kapjam azt, amit kell. Megérdemlem.. vagy nem így van? De hát ő is lelépett..

~ Nem kell köszi. - erőltetek egy pici mosolyt az arcomra.

~ Esküszöm, ha bántani mer, vagy csak rád emeli a kezét..

~ Nem fogja. Tudja, az mivel jár. Na meg persze Sarah sem úgy nézne rá utána..

~ Rendben, de ha baj van, ígérd meg hogy hívsz. Azonnal. - néz a szemembe

~ Hívni foglak. Csak menjünk. - fordulok vissza az ablak felé. - Túl akarok lenni rajta, bármi is vár rám.

Beindítja az autót, én pedig lehunyom a szemem, és igyekszem nem gondolni az előttem álló történésekre. Nehéz kizárni, így, hogy tudom, másodperceken belül a helyszínen leszek.

Kinyitom a kocsi ajtaját, és megköszönöm a fuvart, és a napot. Megvárom hogy elhajtson, és elindulok Isac lakása felé. Ráteszem a kezem a nagy kapu kilincsére, sóhajtok egy nagyot, majd benyitok. A füvön áll a fejét a tenyerébe temetve, majd mikor meghallja a zár kattanását, egyből felém néz. Elindulok felé, ő is felém, és mikor már csak 1 méterre vagyunk egymástól, széttárja a karját, én meg beletemetem magam. Hosszú percekig csak állunk a kertben, szorosan ölelkezve, csöndben, hallgatva az utca zajait.

~ Soha többet ne csinálj ilyet kérlek. - hallom meg sóhaját a fülemnél, amibe bele is borzongok. Elenged, és a földet kezdi bámulni. Jól elbasztam. Olyan idióta vagyok, engem is tönkretenne, ha nem tudnám, hol van. Ez hülye ötlet volt.. - Baszki, úgy aggódtam érted Stell. Kurvára. Nem is tudom mi lett volna ha.. - néz rám kétségbeesett szemekkel. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, és a sajnálatnak, amit most érzek, és csak egy mód van arra, hogy végre biztonságban érezzem magam. Ezért gondolkodás nélkül a fiú szájára szorítom az enyémet, ezzel elindulva a nyugodtság felé vezető úton. Érzem a csókján az óvatosságot, és a szenvedélyt egyszerre, miközben kis híján felfaljuk egymást. Hosszú percekig csak az érzelmes csókunkban veszünk el, majd hirtelen elhúzódik tőlem, és kérdően néz rám.

***

Hajnali 1 van, és eddig nem sikerült egy percet sem aludnom. A történtek után a fürdőbe zárkóztam, ahol eltöltöttem 2 órát, ezután a szobámban Tv-ztem. És nem jött be... Csak vártam, vártam, és vártam, de semmi. Nem nyitott be a fehér ajtón, amin éppen próbálok óvatosan kisétálni. A lépcső felé veszem az irányt, majd a hűtőből kiveszem az első joghurtot, amit meglátok. Felveszem a pulcsit, ami a fotelre van ledobva, és kisétálok a zárt teraszra. Nincs meleg, de hideg sincs. Pont jó, ez a pulcsi pedig elég jól melegít. Biztos az övé, mert az illat amit érzek is az övé. Felbontom a joghurtot amit kihoztam magammal, és elmeredek a gondolataimban. Ja igen, az ágyamon hagytam egy üzenetet, hogy a teraszon vagyok. Szóval ha megtalál, az azt jelenti, hogy bement a szobámba.. De reménykedni is kár. Már biztos alszik. Vagy nem? Ő is ugyanúgy gondolkozik a történteken, mint én? Vajon mi járhat az ő fejében? Az hogy mekkora idióta vagyok? Tuti. De nem is kaptam semmit. Csak a lelkemre kötötte, hogy nem csinálhatok többet ilyet... és hogy aggódott értem. Várjunk, tényleg? Ezt nem is vettem figyelembe. Akkor talán tényleg jelentek is neki valamit? De akkor reggel miért nem volt itthon? Vagy miért ment ki szó nélkül a szobából? Olyan sok a megválaszolatlan kérdés. Mi van ha nem is akarja már, hogy itt lakjak? Ha már nem bír elviselni? De akkor meg, miért csókolt meg? Francba is ezzel az egész helyzettel. Miért kell ennek ilyennek lennie? Miért nem lehet egy egyszerű szerelem, amiből kapcsolat lesz.. és így tovább. Normálisan. Miért nem megy minden normálisan? -ekkor Alex szavait hallom meg a fejemben, ahogy mosolyogva mondja;  Ne akarj normális lenni, ha normális életed lenne, akkor az elég unalmas lenne, nem- De Alex. Neked mindig igazad van. Ha tudnád mennyire hiányzol...

Szerintem már félig aludtam, amikor zajt hallottam bentről, és gyorsan felnéztem, az ablakból pedig Coopert láttam, aki valamit keresett a nappaliban. Ránéztem az órára. 02:49. Jó késő van.. Meglátta a fényt az ablakból, és elindult felém. Vagyis, a terasz felé. Kinyitotta az ajtót, és amikor meglátott, csak nagyokat pislogva leült mellém. Végigmért a szemeivel, majd elkezdte a beszélgetést.

~ Jól áll neked ez a pulcsi. - mosolyog, mire én is erőltetek egyet a fáradt arcomra. - Mit keresel itt?

~ Nem tudtam aludni. - mondom halkan, majd a kezét érzem magamon, ahogy óvatosan simogat, és figyel rám.

~ Baj van?

~ Nincs. - vallom be - csak a gondolataim nem hagynak aludni.

~ Milyen gondolatok?

~ Nem fontosak..

~ De lehet hogy tudok segíteni. Alex-ről van szó? - kérdezi, miközben puha keze fel, le csúszkál a pulcsiján, ami épp rajtam van.

~ Nem.

~ Akkor? - óvatosan felülök a nagy kanapén, és a szemébe nézek.

~ Rólad.. rólunk.. vagy nem tudom hogy mondjam.. - mondom zavartan. Csak figyel, és nem mondd semmit. Ilyenkor utállak, Isac Cooper. - Mit csinálunk? - dőlök hátra a plafont figyelve. - Miért kell ilyen bonyolultnak lennie ennek az egésznek? Egyik percben úgy érzem, jelentek neked valami, majd egy pillanattal később otthagysz egyedül, reménytelenül. Én ma eljátszottam a hülyét, és összezavartalak, oktalanul. De azt mondtad aggódtál értem. Hajnali 1ig vártam, hogy benyiss az ajtón, és valamit kezdjük a nyomorult dologgal, ami köztünk van, de nem jöttél. Most meg itt vagy, és mintha semmi nem történt volna, simogatni kezdesz... - sóhajtok egy nagyot. - Ahj, én csak.. nem tudom, te mit szeretnél.. vagy te hogy látod a dolgokat, és mit gondolsz, és miért mentél el reggel, és... és.. nemtudom. Olyan bonyolult ez az egész.

~ Nem tudtam, mit csináljak. Azt hittem, te nem akarod, hogy köztünk legyen bármi is, de akkor úgy éreztem muszáj megtennem az első lépést, hátha történik valami. Aztán rájöttem, hogy hülyeséget csináltam, és azt gondoltam, hogy nem akarsz látni... Aztán nem voltál itt mikor hazajöttem. Először azt hittem, hogy elmentél, mert nem akarsz tőlem semmit, aztán láttam, hogy a cuccaid itt vannak, és kétségbe estem, hogy lehet, hogy bajod esett. Hívtalak, nem vetted fel, hívtam mindenkit, ők is hívtak téged. Aggódtam, hogy mi van, ha miattam esett bajod, mert nem voltam itt. Sosem tudnék megbocsájtani magamnak... - újra a kétségbeesettséget látom a szemében. - Nem tudok nélküled meglenni.. A nevetésed, a mosolyod, minden ami te vagy, arra szükségem van. Szükségem van rád Stell, és nem engedhetlek el.

~ Ha holnap megkérdezem, hogy szükséged van-e rám ugyan ezt fogod mondani?

~ Szóról-szóra. - visszafekszek a kanapéra, és csöndben figyelem a mesét, ami megy.

***

Érzem hogy valaki felemel, és elindulunk befelé. Nem is nyitom ki a szemem, inkább csak még jobban ellazulok. Beérünk a szobámba, és már a kényelmes ágyamban is érzem magam, és azt, hogy valaki betakar a jó meleg takaróval. Egy meleg leheletet érzek az arcomnál, majd egy apró puszit, amitől akaratlanul is elmosolyodom. Egy kéz simogat a derekamnál, majd mikor érzem, hogy az illető távozni készül, elkapom a kezét, és halkan nyöszörögni kezdek.

~ Maradj itt. - mormogom, és eltelik pár másodperc. Már kezdem elveszteni a reményt, és lejátszódik a fejemben, hogy újra elkezdődik az ördögi kör, de ekkor érzem, hogy valaki bemászik mellém a takaró alá, és amennyire csak lehet magához húz, és átölel. Melegség fut végig az egész testemben. Érzem, hogy biztonságban vagyok. Erre van szükségem. Szükségem van erre a fiúra.