Egy fiú, akiről soha nem gondoltam volna...

18. rész

Kiráz a hideg egy pillanatra, majd folytatom..

Tudom, hogy gyűlölni fogsz, és nem is hibáztatlak. El vagyok cseszve, és az egész életem is el volt. Tudom hogy utálsz mert előbb meg kellett volna beszélnem veled, és nem megtenni azt, amit megteszek. De nem tudom mást tenni. A lelkiismeretem nem engedi. - könnyezni kezek - Az anyám. Tudod milyen. Rátámadt a nővéremre. Így nem volt más választásom, minthogy felkeresem, mivel a nővérem a legfontosabb lány az életemben, és nem hagyhattam, hogy úgy végezze, mint apánk. Ezért megöltem anyámat. - összerezzenek és egy pillanatra behajlik a papír, de visszahajtom, majd a saját könnycseppeimmel eláztatok néhány betűt. Nem akarom tovább olvasni, én erre képtelen vagyok. - A fájdalom gyötört napokon keresztül, és döntésre jutottam az életemmel kapcsolatba. - Alex, ne ez nem lehet - Stella, nem akartalak terhelni a problémáimmal, annyira jól magad mögött tudtad hagyni a múltat, hogy szinte már nem is figyelsz rá. Nekem ez nem ment. Sajnálom hogy ezt neked így kell megtudnod. Nagyon sokat jelentesz nekem, és remélem találsz valakit aki úgy szeret, és úgy felnéz rád ahogy én. - zokogni kezdek. - Remélem valamilyen formában meg tudod érteni miért tettem azt amit tettem. Nagyon sajnálom, és kérlek, hagyd ezt is a múltban. Őrizd meg a kis ház nyugalmát és add át neki minden érzésed. Köszönöm hogy segítettél, de itt nekem most vége. Elbaszott az életem, a lelkiismeretem és a szívem sötétebb mint bárkié a világon. Nem bírtam tovább a tudattal élni, hogy anyámat én öltem meg. A nővéremnek is írtam egy levelet, kérlek hogy add át neki, és mondd meg hogy sajnálom, és hogy nagyon szeretem. Téged is szeretlek hercegnő. Ne törj meg soha, és ne hagyd hogy lerontsanak. Sajnálom, de nem tudom mit tegyek, és így egyetlen lehetőséget ragadtam meg. Szeretlek és vigyázz magadra!                                                                                                                      Szeretettel : Alex

Sírtam. Őrülten fájt. Nem tudtam mit tegyek hirtelen, ezért csak előkaptam a telefonom, és megcsörgettem az első számot, ami nem Alex-é volt. Nem tudom, hogy egyáltalán meg tudok e szólalni.

~ Mivan már? - szól bele a telefonba Isac pár másodperc után. Ismét sírni kezdek, ahogy hallom a hangját. Nem akarok most beszélni senkivel, de egyszerűen jelenleg erőm sincs kinyomni és mást hívni. - Úristen, hej mi történt? - nem tudok megszólalni a sírástól és a levegő kapkodástól. - Stell jól vagy? Hol vagy? Indulok. Csak annyit mondj hogy hol vagy. Kérlek. Mondd hogy hol vagy. - mondja idegesen és kétségbeesetten.

~ Alex háza.. - ennyit tudok kibökni aztán megint elfog a szipogás, és hallom hogy kinyomja a telefont. Baszki Alex. Miért?

Elindulok a fürdő felé, de megállok, amin látom, hogy résnyire van nyitva az ajtó, és látok bent valami vöröset. Várjunk, ez nem lehet. Mondd hogy ez nem a valóság. Mit kell még kibírnom?

Lassan elkezdem kinyitni az ajtót, de amikor meglátom a kezét és benne a pisztolyt... Aztán a vérfoltokat a tükrön.. Rátaláltam. Ott feküdt, mozdulatlanul. Én lerogytam mellé a földre és üvöltözni kezdem, és csak bőgtem. A fájdalom az egész testemben eloszlott, de a legnagyobb nyomást a szívemnél éreztem. Sírtam és üvöltöttem, soha nem fájt még ennyire semmi. A hangom elcsuklott és csak néztem és levegőért kapkodtam, mert úgy éreztem megfulladok. A vérfoltok, a pisztoly, az arca.. Borzasztó volt. Ekkor éreztem azt hogy összeomlottam. Csak térdeltem, és nem tudtam mást csinálni a zokogáson kívül. Ekkor ajtócsapódást hallok és hirtelen egy kéz ragad meg és szorosan magához von. Kapaszkodok mint aki le akarna esni egy magas szikláról, ő pedig szorosan átölel, és nyugtató szavait felhasználva próbálja elérni, hogy hagyjam abba a sírást. Képtelen vagyok rá, és ezt ő is tudja. Olyan szorosan ölelt magához, mint még soha, és így ebben a helyzetben éreztem azt, hogy törődik velem. Pár másodperccel később szirénák, és fények szöknek be az egyetlen kis ablakon, és a rendőrök olyan sebességgel rontanak be, amilyen még nem láttam. Kiküldtek minket a a kanapéra, Isac leült mellém, és továbbra is szorosan magához húzott, míg én egy takaróba begubózva, könnyes szemmel gondolkoztam, s néha néha, amikor visszagondoltam, a könnyek végigfutottak az arcomon, és újra halk zokogás kísérte a legjobb barátom emlékét. Majd ismét Isac karjaiba dőltem, remegtem, fáztam, fájt. Irtózatosan fájt. A papír, a búcsúlevél, ami a zsebemben van, képtelen voltam arra gondolni, hogy milyen érzés lehet egy ilyet leírni, vagy megtenni. Az embernek mennyi gyötrelmet kell átélnie, hogy képes legyen egy ilyenre. A fiú aki itt ül mellettem, beszél hozzám, kérdez, de nem tudok megszólalni. A történtek után a tudat, hogy láttam őt holtan. felfoghatatlan. A rendőrökkel is alig tudtam beszélni. Isac végig ott volt, és fogta a kezem, mint egy együttérző barát. Azt hiszem, innentől kezdve, elválaszthatatlanok lettünk...