Ez a kis novellagyűjtemény eredetileg adventi naptár-szerű sorozat volt. Mivel azonban Taekookból sosem elég, idővel kinőtte magát, és helyzetgyakorlatok gyűjteménye lett. Az alaphelyzet mindig más, de a bonyodalom ugyanaz: a két fiú egymásba szeret...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Valahol Skóciában, péntek, 10:09
- Mr. MacMillen, a kocsi megérkezett - jelentette a folyosón várakozó magas fiúnak az iskolaszolga. A fiatalember egyet bólintott, majd a csomagjaira mutatott. Három méretes bőröndről volt szó, amelyek mások csomagjaival együtt az előtérben várakoztak az indulásra. Az intézmény alkalmazottja fürgén bepakolta őket az elegáns fekete autómobil csomagtartójába. Mindegyiken rajta állt a diák neve: John Jeon MacMillan. Annyira furcsa volt, hogy nem lehetett eltéveszteni.
A hazaút két órába tellett, pedig az előkelő bentlakásos kollégium csak 74 km-re volt a MacMillen-háztól. Csakhogy a család öreg sofőrje vezetett, és nem szeretett száguldozni. Jaykay, ahogyan szülei nevezeték a fiút, korábban mindig halálra unta magát ezalatt a hátsó ülésen. Most azonban volt min gondolkodnia.
Azon törte a fejét, hogy mit tegyen. Már abban sem volt biztos egyébként, hogy tenni kellene valamit, de nyugtalankodott, és ez cselekvésre ösztönözte. Az a helyzet állt elő ugyanis az elmúlt hetekben, hogy megértett egy bizonyos dolgot önmagával kapcsolatban. És a felismerést korántsem lehetett üdvözölni.
Tizennyolc éves korában azt már átlátja az ember, hogy abból nagy bajok származhatnak, ha nem olyan, mint a többiek. És ő határozottan nem volt olyan. Amíg gyermekkorában csak untatták a lányok (nővérének barátnői), addig mostanra be kellett látnia, hogy más értelemben sem vonzódik hozzájuk. Tudta, hogy kellene, hiszen már abban a korban volt, de nem akart jönni a vágy, hogy közelebbről is megismerjen akár egyet is.
Egészen pontosan a vágy létezett, csak éppen nem feléjük irányult. Amíg a női nem teljesen hidegen hagyta őt, addig néhány iskolatársa komolyan felkeltette az érdeklődését. Egyiket amiatt kedvelte, mert az arca különlegesen szép volt. A másikkal azért időzött sokat, mert nagyon intelligensnek és érdekes személyiségnek tartotta. A harmadikról pedig azért nem tudta levenni a szemét, mert olyan kecsesen mozgott, mint egy őz, és szerette nézni, ahogy a kezével kisimítja a haját a szeméből. Ők sajnos egytől egyig ugyanabba a nembe tartoztak, mint ő, a férfiba.
Amikor egy-egy diáktársára határozottan nem baráti összefüggésben kezdett gondolni szobája éjszakai magányában, és teste ezen alkalmakkor félreismerheten jeleket kezdett produkálni, rettenetesen kétségbeesett. Tudta, hogy nem így kéne lennie. Undorodott saját magától, méltatlannak és szégyelni valónak gondolta az egészet, de megesett, hogy nem tudott ellenállni. Utána pedig még rosszabbul érezte magát. Fel sem merülhetett, hogy bárkinek is akár csak megemlítse lelki kínjait, illetlen lett volna, igyekezett azokkal megküzdeni egyedül, de nem sok sikerrel járt. Eleinte abban reménykedett, hogy majd elmúlik, mint egy betegség, ám idővel el kellett fogadnia azt a tényt, hogy nem fog. Az a vágya, hogy csodálhasson és megérinthessen egy gyönyörű férfi testet, nem csökkent, hanem inkább erősödött.
