Teen avengers - Amelia Rogers

2.8

– NE ÁLLJATOK MEG!

Peter érdes hangja visszhangzik a teremben, ezt kiáltások követik a csapattársaimtól.

Pár másodpercet szánok rá, hogy végignézzek rajtuk; mindenki erősen, bár tény, hogy már enyhén haldokolva próbálja elintézni az ellenségeket. Wanda erejének segítségével olyan robotok ellen küzdünk, amik már nem csak a betanított, alap mozdulatokat képesek megtenni, sőt, nem csak egy idő után ismerik fel a harci technikáinkat, hanem szinte azonnal képesek a földbe tiporni. Legtöbbünknek piros foltokkal díszített a karja, lába, vagy arca. Talán én vagyok a legrosszabb állapotban mindenki közül, rajtam egyértelműen látszik a hosszú szünetelés eredménye.

Sosem lett volna szabad megállnom. Egy percig sem vagyok biztonságban, ahogy a többiek sem. Nem állunk készen egy újabb támadásra. Xalem, ahogy apa is hívta, a Vezér már minden bizonnyal sereget állít fel magának, toborozza az embereit. A többi felnőtt nem mesélt sokat róluk, csupán annyit, amennyit muszáj volt. Halálosan veszélyes, ősellenség, meg fog minket ölni.

Ha most egy alternatív univerzumban élnék, otthon kéne ülnöm, a matekházim felett görnyednék, apának könyörögve, hogy ne kelljen másnap bemennem megírni a dogát, mert nem tudok semmit. Ez az idő is eljött, hogy egyszer visszasírom ezeket a napokat az életemből.
Legfőképpen, apát.

Erős ütés ér arcomon.

Olyan mértékű fájdalom nyilall belém, amire nem voltam felkészülve, egy sikkantás hagyja el számat. Ahogy a földre kerülök, megtámasztom magam kezeimmel, Wandára kapom pillantásom, aki már meg is állítja a robotot, amit ellenem irányított az imént.

– Jól vagy?

Nem akarok a többiekre nézni, mintha mindenki engem figyelne. Nem vagyok én egy holmi gyenge kislány! Elraboltak, el voltam zárva két hónapra a világ végére, megmérgeztek, és megölették velem az apámat.
És még mindig itt vagyok. Talán erősebben, mint valaha.

A mozdulatlan mechanizmusra tekintek, aztán bólintok a nőnek, aki veszi a lapot.

– Mire vártok? Folytassátok a munkát! –  Tony a többiekre kiabál, rám sem pillantva. Úgy tűnik, nem mindenkinek a sajnálkozás az első gondolata, mikor rám néz.

Minden figyelmemet a hirtelen "életre kelt" lénynek szentelem, ami nem is kímél. Amint felállok, letörölve a számon kiserkent véremet, támadásba is lendül. Érzem végtagjaimon, hogy zsibbadnak, hogy pihenésre lenne szükségem, de tudom, hogy képes vagyok rá. Nem akarom, hogy mindenkinek ez jusson eszébe rólam. A gyászoló, árva kislány. A gyenge láncszem.

Kivédem a nekem szánt ütéseket, elkapom a fejemet, felsőtestemet, majd karomat az ütés irányából; a lehető legjobb pillanatot kihasználva pedig lesújtok a robotra.

Megérzi, ám nem esik össze. Persze, az én ujjaim sajogni kezdenek, rosszul mértem le az ütést. Próbálom kiengedni magamból az erőmet, a lehető legkisebb mennyiségben, hogy ne emésszen fel, csupán segítségemre legyen. Az egyensúly, ahogy Strange magyarázta nekem mindig is. Minden az egyensúlyról szól.

Kezeim alatt gyűlni kezd az energia, szinte perzseli bőrömet, alig várja, hogy kiöntsem magamból. Ütök, kivédek, még egyet ütök; a masina már gőzölög, ám Wanda továbbra is működésben tartja. Sikerül egy határozott mozdulattal eltalálnia, amire nem számítottam, ám ahelyett, hogy időt hagynék magamnak a fájdalomra való reakcióra, egyből visszaütök, átvezetve a fájdalmamat az erőmbe; a robot immár megsemmisülve hever a földön, szikrázva.

Próbálom rendezni szapora lélegzetvételeimet, térdeimre támaszkodva pihenek. Sikerült.

Szemem sarkából túl későn veszem észre az éppen rám lecsapó, újabb robotot. Olyan sebességgel közelít felém, hogy látszik, teljesen le fog teríteni.