Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

Elválás (Part 5)

A vulkán hatalmasra nőtt. A kürtőben akár emberek százai is elfértek volna, bár akkor csak néhány tucat volt jelen. Megválogatták, kit engednek be, pedig már azok is kevesen voltak, akik egyáltalán megtalálták a helyet.

A sötét, megszilárdult lávapadlón halmokban álltak a legszemkápráztatóbb ékkövek, amiket valaha láttam. Több ezer volt belőlük, mégsem találhattál volna két egyformát. Megszámlálhatatlan árnyalat és minta, de a formájuk és a méretük megegyezett. Hosszúkás, enyhén tojásdad, kecskefejnyi tárgyak, amik kristályként törték szilánkjaira azt a kevés fényt.

És nem csak a küllemük volt csodálatos.

Papnőnek adtuk ki magunkat, hogy bejuthassunk. Az, aki magára vállalta a vezető szerepét, meglepően szívélyessé vált, mikor elmondtuk, honnan jöttünk. Persze nem onnan jöttünk, de ő elhitte. Később kiderült, hogy annak a szentélynek a főpapnőjébe volt reménytelenül szerelmes, de a nő akkor szinte észre sem vette. Miatta indult el az útra, ami oda, a sárkánykövekhez vezette. Csak egy kis elismerésre vágyott tőle, amit általunk remélt elérni. Szegény ember sosem tudta meg, hogy az üzenetei nem értek célba.

"Barátságunk" a vezetővel, akinek sajnos azóta elfelejtettem a nevét, lehetővé tette, hogy láthassuk az első próbálkozásokat, amikkel a köveket rituális célokra igyekeztek használni. Nem sokkal később kiderült, hogy mégsem ezek voltak az elsők...

Japánban vagyunk. Dougot teljesen lenyűgözte az ország, oda és vissza van a hiedelemvilágukért. Magdának semmi nyoma.

- x - x - x -

A küszöb fölött állva dermedtem meg. Bent a szobában és a vonal túlsó végén is síri csönd. Mindenki a reakciómra vár, ami... nincs.

Geri kivette a telefont a kezemből, fél karral átölelt és kitolt az udvarra. Jött ő is, az ajtót becsukta maga után. Már jócskán a fák között jártunk, mire megállt.

– Mi történt? – kellett egy másodperc, hogy rájöjjek, nem engem kérdez.

– Kaptunk egy fülest – kezdte el azonnal Shon. Azóta elég sokat beszéltünk, hogy megteremthessük az egyensúlyt az ügynökség és Paul falkája között. Természetesen Gerivel együtt, ezért mintha már észre sem vette volna a különbséget, hogy melyikünk beszél. – Átvizsgáltunk egy épületet és... Sok minden volt ott. Ketrecek is. Tizenhárom fogvatartottat találtunk, különböző fajtájúak, különböző állapotban. Az egyik férfi, egy farkas nemrég tért magához és miután Paul meggyőzte, hogy mi vagyunk a jófiúk, azonnal a lánya után érdeklődött. Azt mondta, addig nem mond többet, amíg meg nem találjuk és mivel egyelőre ő az egyetlen értékelhető tanú... Még annyit tudunk, hogy Karlnak hívják.

– Mit mondtatok neki? – Ez az alfás hang.

– Rólatok? Semmit. Mióta elárulta a lánya nevét, nem beszéltünk vele.

– Ez maradjon is így.

– Kimenjek a reptérre?

– Igen. – Úgy tűnik, ennyit voltak hajlandók telefonon megbeszélni. Vagyis minimum tizenhat óráig várhatok, hogy... kiderüljön, a nevelőszüleim életben vannak... az apukám legalábbis... Ha indul mostanában gép. És van még rajta hely. Nyugi van. – Tudod, megnyugodnék, ha legalább egy picit megmoccannál.

– Élek még.

– Innen nem úgy tűnik. – Próbáltam csúnyán nézni rá, de nem tűnt el a féltés a szeméből.

– Inkább magad miatt kellene aggódnod. Ha tényleg apu az, ki fog nyírni téged.

– Mert elcsábítottam a kicsi lányát?