Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

Tündérverem (Part 9)

Ez valami üreg. Ahol a kilincs volt, most egy gyökeret fogtam. Az ajtó eltűnt. Halványan éreztem a tündérmágia szagát, de gyorsan elillant. Legalább a két vérfarkas még velem volt. Egy alagútban álltunk. Alattunk, felettünk és három oldalról nedves föld és gyökerek vettek körül. Az egyetlen, kanyargó út felől halvány fény szűrődött hozzánk. Egy csomó tündér, pár ember és néhány egyéb teremtmény szagával együtt. Na jó. Most már tényleg kezd elegem lenni.

– Hol vagyunk? – kérdezte halkan Ben.

– Passz. Valahol a föld alatt. Talán egy tündérverem. – Mac mesélt egyszer ilyenekről. – Egy erősebb tündér minikirálysága. Álcázott, egyszer használatos bejáratokon keresztül ejtik csapdába az "alattvalókat". – Nagyjából ennyi. Mac nem sokat mesél tündértitkokról.

– Tehát itt nem megyünk ki.

– Nem. Úgy tudom, az egyetlen lehetőség a kijutásra, ha alkut kötsz az uralkodóval. És persze megnyered. És nagyon pontosan határozod meg a feltételeket.

– Akkor keressük meg! – Ha te mondod...

Elindultunk a járatban. A sok kanyartól csak pár méterre láttuk magunk előtt az utat, de a szagok egyre erősebbek lettek. Aztán a föld kőre váltott. Nedves kőre. Egy cseppkőbarlangba jutottunk. Volna, ha az utolsó kanyar előtt el nem állják az utunkat.

Két tündér volt, emberi külső illúziója nélkül. Két méter magas, indigókék bőrű, nyúlánk alakok hatalmas, bíbor szemekkel és sötét köpennyel. Mintha ikrek lennének. Nekem fura módon két botsáska jutott róluk az eszembe. Ben és Laci megálltak mellettem, csak egy picit hátrébb.

– Megjött.

– Két farkast is hozott.

– Az úr boldog lesz.

– Az úrnő nem különben.

– Jó harc lesz.

– Gyertek! – Ezt már kivételesen nekünk mondták. Egyszerre. Az előző beszélgetést is végig együtt, egyszerre, két hangon folytatták le. Hátborzongató. – A beosztás azonnal megkezdődik.

~

Oké. Ez a hely kicsit más, mint amikről Mac mesélt. Addig stimmel, hogy üres tekintetű emberek mászkálnak rabszolgaként, tündérek parancsait teljesítve. De ez nem minden. Ez egy szórakoztató központ. Úgy tűnik, ide rándulnak le a vérszomjasabb tündérkék, ha odafönt megelégelték az uncsi rejtőzködést. Volt itt mindenféle. A kis szitakötőszárnyúak például éhes tekintettel méregették az embereket, de a legtöbb azért többé-kevésbé emberi külsővel rendelkezett. Több százan voltak, és mindegyik valami mással foglalta el magát. Fúj, az... Inkább a padlóra koncentráltam a lábam előtt.

Áthaladtunk a hatalmas barlangon a kék botsáskákat követve, majd egy jóval üresebb alagúton keresztül egy még nagyobb cseppkőcsarnokba jutottunk, aminek a túlsó felén, egy emelvényen jókora, látványos cseppkőtrón állt. Üresen. Egy oldalsó járaton mentünk tovább egy kisebb barlangba, ami nem barlangnak nézett ki, hanem... irodának? Nem sokat láttam belőle, mert a vezetőink lestoppoltak az ajtóban.

– Később, Ikrek! – hallatszott egy férfi hangja. Az Ikrek megfordultak, és továbbtereltek minket. Megint egy csomó alagút, majd egy, az eddigiekhez képest közepes terem, körben, egymás fölött kőbe vájt padsorokkal, a legalsó kb. öt-hat méter magasságban. Középen üres tér. Egy másik alagúton tovább, és mire feleszméltünk, egy cellában voltunk.

– Ikrek! – kiáltottam rájuk, magamat is meglepve – Miért vagyok itt? – Nem hittem, hogy válaszolnak.

– Láttuk. – Megint egyszerre dumálnak, tiszta libabőrös lesz tőlük az ember.