Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

A kék szoba (Part 30)

Az idősebb ügynökbe belefagyott a szó. Csak bámult egy kicsit ránk, aztán Shon-ra. Végül megrázta a fejét és mintha maga sem hinné, hogy ezt teszi, intett, hogy mehetünk.

– Mintha szükségünk lenne az engedélyére.

– Ez elég nagy dolog tőle. Ne morgolódj – csitítottam Gerit. Belékaroltam és végre mentünk. Szegény kis park nem csempészte be magát a kedvenc helyeim közé.

– A nagynéniddel mi lesz?

– Melyikkel?

– Egyikkel sem hagynálak kettesben.

– Van benne valami. Remélem, Salvia nem marad ilyen... keserű. A kék szobában lesznek. Abban nem működik a mágia.

– Varázslatmentes övezet?

– Az. De ne örülj neki, ott a farkasok mágiája is semmivé foszlik. Csak a vámpírokra nem hat valamiért.

Mikor beértünk a Salviába, bekukkantottunk a boszorkákhoz. A kék szoba nem csak kódnév volt. Mag egy királykék ágytakarón üldögélt, Salvia az égszínkék baldachint tartó ezüst oszlopnak támaszkodott. Az ezüstös márványpadlót tengerszín süppedős szőnyeg fedte. Sirius alakja élesen elütött az akvamarinkék tapétás faltól, ami előtt állt. A fekete bőrű vámpír Mag-et figyelte. Ő a börtönőr. Biztos, hogy nincs oda a szerepért, de jól játszotta. Épp csak biccentett felém.

– Ő miért van itt? – csattant fel Mag. A haját kibontotta és így valahogy kevésbé tűnt veszélyesnek. Nyugodtabb is volt. Az ő alatt engem értett.

– Kissé felborítottad az életét, drágám. Nem várhatod el, hogy csak úgy elmenjen a miértek tudta nélkül.

– Nem tartozom neki magyarázattal. Már az is hiba volt, hogy megfogant. Ha Melina...

– Szerette azt a férfit. Ezt te is tudod.

– Nem volt hozzá való! El akarta vinni!

– Tudom. De már nem jöhet vissza. A lánya viszont itt van. Nagyon hasonlítanak, nem gondolod? – Mag csak maga elé meredt. Salvia felénk fordult. – Menjünk ki.

Salvia egyik szobájába mentünk. Csak ott szólalt meg újra.

– Nem tudom, mi lenne a legjobb. A kék szobában nem tud ártani se másoknak, se magának – Ezért volt olyan nyugis? –, de mégsem tarthatom ott örökké. Én... nem hiszem, hogy valaha is feladja a bosszút.

– Te azt akartad, hogy mi öljük meg Jamie-t. – Nem tagadta. Gondterhelt volt és szomorú. És magányos.

– Ezt Vörös küldi neked – nyújtott neki oda egy levelet Geri.

– Hékás!

– Vörös azt kérte, csak a megfelelő pillanatban adjam oda.

– Ez nem azt jelenti, hogy nekem... mindegy. Mikor adta oda?

– Mikor ide indultam. Kettőnket egy helyre juttattál a főnix akciója közben. Egész közel van egy menedékháza.

– Mi van benne? A levélben?

– Nem tudom. Még mindig nem vagyok gondolatolvasó.

– Mondja az alfa, aki épp a fejemben beszél.

– Igaza van. – Salvia sírt. Sírt, de mosolyogva. – Évtizedek óta nem beszéltem vele. – Kivel? Mag vagy Vörös? – Ne haragudjatok – törölte meg az arcát. – Csak... Az öreg sárkánnyal régóta ismerjük egymást. Túlságosan is jól ismer. – Még egy mozdulat és már a megszokott, határozott Salvia ült előttünk. – A húgomat rám bízhatjátok. A démon elpusztult. Erről jut eszembe. Igazán szólhattatok volna, hogy van egy démonölő fegyveretek. De nem is számít. Ha már... megemésztetted a történteket, hívj fel! Most eljött az ideje, hogy hazamenjetek. – Ennyi? Tényleg hazamehetek? Mehetünk. És nem fog semmi fura és halálos történni? Ezt nehéz elképzelni.

– Salvia?

– Igen?

– Ugye nem csak embereket tudsz teleportálni?

~

Egy teljes napot utaztunk. És még szerencsénk is volt, hogy csak ennyit. Az elején még megértettem, Geri miért nem akar többet teleportálgatni, bár Salvia felajánlotta, hogy hazaküld. Az első pár óra után már egyikünk se volt túl boldog, hogy ennyi időt kell kocsiban és repülőn ülnünk. Ráadásul Geri nem volt elégedett Salvia "majd én intézem a Mag ügyet" megoldásával. Hiszen akármit csinált, ő a húga... És ha mindez nem volna elég, közeledett a telihold. Annyira, hogy mikor hazaértünk (az én házamhoz haza), már ott volt a falka. Farkasban. Az első, akit megláttam, Zoli volt. Szokásához híven nekem rohant. Vagyis a végén ugrott, így mikor hátraestem Geri karjaiba, egy pihepuha farkaskölyköt szorítottam magamhoz. Egy jó nehéz kölyköt. Az anyját nem érzékeltem és mivel már mindenki váltott, senki sem tudta elmesélni, mi történt.

Egy biztos. Zoli még kicsi a vadászathoz.

– Úgy tűnik, ma velem alszol. Vagy megint nézhetsz filmet, miközben én alszom... Mész velük? – kérdeztem a farkasomat, miközben óvatosan letettem Zolit és elindultam a házba. Úgy éreztem, csak a csodán múlik, hogy nem alszom el állva, miközben tudtam, hogy úgysem hunyom le a szemem, amíg az erdőben futkározik.

– Meglesznek nélkülem. – A Holdra sandított és mélyet sóhajtott. – Meg vagyok átkozva – morogta, miközben belépett és elkezdte a padlóra dobálni a ruháit. Átvágtam a nappalin és megálltam a hátsó ajtónál. Geri már négy lábon ért mellém. És ő is megállt.

– Mondtam, hogy megcsinálja. – Az ágyások és a nemrég épült üvegház mögött, jó pár fa után következett az a nyílt térség, amit Vörös tarolt le. Azon terpeszkedett Geri háza. A nyitott ajtóból csak a teteje látszott, de ott volt. – Remélem, nem csak viccből mondtad, mert ez most már itt marad. – A fejét az oldalamhoz nyomta, amíg kénytelen nem voltam arrébb lépni. A szobám felé terelt. – Meg is kérhettél volna, csak mondom – motyogtam egy ásítás közben.

~

Az éjjeliszekrényemen ott feküdt a selyempapírba csomagolt napló. Az édesanyám naplója. Újra ásítottam. Holnap.

Az ágyon Geri mellém feküdt. Szürke bundáját ezüstösre festette az ablakon besütő Hold fénye. Zoli az oldalamhoz simulva gömbölyödött össze, én meg hozzábújtam az óriásfarkasomhoz és szinte azonnal el is aludtam. Csak egy pillanatig hallottam a gondolataim peremét súroló ismeretlen, mégis ismerős hangokat. A falkát. A francba, tényleg egy vérfarkasfalka alfája lettem!    

És itt a vége...

wp2017márc4

v2017júl15