Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

1.

A farkas nem sokkal odébb feküdt, összekucorodva. Oldalának szürke bundája ezüstösen ragyogott a telihold fényében.

– Szervusz, farkas. – Nem sikerült túl hangosra.

Geri a fülét hegyezte, de különösebben nem hatotta meg az ébredésem.

– Neked nem odakint kellene üldöznöd egy szende szemű őzikét? – próbáltam meg újból.

Na erre már a fejét is felkapta.

A hangom rekedtesen szólt. És mintha a torkom is fájt volna.

Felültem.

Geri felugrott, és közelebb jött. Megállt az ágy szélénél.

Lemásztam az ágyról, kínosan apró mozdulatokkal. – Nem tudom, miért, ösztönösen mozogtam. – Kinyúltam, hogy megvakargassam a párom fülét.

Nem kellett volna.

A fájdalomtól könny szökött a szemembe, mert vagy hat helyen vágott belém egyszerre.

Ahogy lassan elcsitult – amit szoborként vártam –, lassan rájöttem, hogy mindenhol fáj. Fáj és feszül és viszket.

Inkább azokat a részeket próbáltam összeszedni, ami nem. A talpam talán nem. Meg mintha a kezem sem. A fejem egy része sem. Ahol a hajam van. Ennyi.

– Szükségem lenne egy kis fényre – suttogtam. Biztos, hogy látni akarom?

Geri jó kutyaként elsöpört, és az egyik mancsával felkattintotta a lámpát.

A fejemet nem mertem nagyon forgatni, de amit láttam, az nem volt biztató.

Tükör.

Hirtelen olyan messze volt a szekrényajtó és a belefoglalt tükör.

– Nem akarok telhetetlennek tűnni, de kinyitnád a középső szekrényt?

Hang nélkül megtette.

Kezdett idegesíteni a csend.

– Hahó – próbálkoztam hang nélkül.

Semmi.

De teljesen semmi.

Nem esünk pánikba!

Nagyon.

Nagy levegő.

Inkább ne. Még ez is fájt.

Ja igen, a tükör.

– Oh... – nem tudom, akartam-e mondani valamit, de teljesen elhalt a hangom.

Nem néztem ki jól. Nem értem, hogy tudtam eddig feküdni?

Nem okozott funkcionális kárt. Mármint mindenem megvolt. Ha egyszer elmúlik a fájdalom, és meggyógyulnak a sebek, mindenemet tudom majd használni.

A hajam szoros kontyba fogva a fejem tetején úgy, ahogy én sosem szoktam hordani. De praktikusnak tűnt. Főleg a jelen körülményekre való tekintettel.

Még az arcomon is minden a helyén maradt. Csak az egyik orcámon futott le egy vágott seb, ami a nyakamon folytatódott. A testem többi részét mindenhol hegesedni kezdő sebek borították. Meg színes véraláfutások, horzsolások, tépett, vágott, szúrt, égetett sebek.

Oké. Asszem örülök, hogy nem emlékszem.

Csak az elejére. Egyedül voltam Vele...

Elviselhetetlen volt.

Feladtam.

Megszakítottam a kapcsolatot a külvilággal, és elbújtam valahol Geri tudatának szélén.

Tudtam, hogy megtaláltak. Mondhatjuk azt is, hogy végignéztem. Aztán kórházba kerültem, ez még egészen biztos. És még egy kis időnek el kellett telnie. Most a hálóban voltunk. Otthon.

– Van még valaki a házban? – Holdtölte lévén a falka odakint lesz az erdőben, de sosem lehet tudni.

Geri egy nagyon nem farkasos mozdulattal bólintott.

Jól van, mozgás.

Odaóvakodtam a szekrényhez és szemmel kerestem meg az ujjatlan felsőt. Elég laza volt, leért a fenekem alá, az anyagát pedig imádtam. Könnyű és egy darab varrás sincs rajta.

Nem fogok meztelenül mászkálni.

Geri nyüsszentett egyet.

– Majd én eldöntöm, hogy mi a rosszabb, oké?

Percekbe és több nagyon óvatos, nagyon mély levegővételbe telt, de volt rajtam valami.

Már csak le kellett jutnom.

A folyosó közepén ért utol a felismerés, hogy talán nem is kellett volna fölkelnem.

Még soha nem voltam ennyire tisztában azzal, hány helyen dörzsölődnek össze különböző bőrfelületek az egyszerű járás közben. Összeszorított foggal próbáltam rátalálni a legkevesebb kárt okozó mozdulatokra. Az eredmény valószínűleg furán festhetett, de az egyetlen, aki látta, nem foglalkozott vele.

Geri mellettem enyhén lemaradva lépkedett, tartva a távolságot, ahol biztosan nem ér hozzám, de belekapaszkodhatok, ha el találnék esni. Közben az érzékeivel a házat pásztázta.

A lépcsőn rosszabb volt.

Még soha nem jutott eszembe, hogy milyen jól jöhet egy lift idehaza, de most komoly tervek formálódtak a fejemben az épület akadálymentesítésére.

Egy elharapott nyelv árán, ám több ősz hajszállal gazdagabban végül leértünk a földszintre.

A konyhában főzött teát.

Fekete, egyenes hajtömeggel és türkizkék kosztümmel takart teste ezúttal egy negyvenes úrinő formáját öltötte, de zsályával kevert szaga változatlan maradt.

Takaros csészébe – ami nem a miénk – öntötte a gőzölgő folyadékot, amíg én betotyogtam a helyiségbe.

– Hogy érzed magad, elviselhető a fájdalom? – kérdezte franciául.

– Miért beszélsz franciául? – kérdeztem vissza az említett nyelven.

Álljon meg a kisvonat.

Én nem tudok franciául. Jó, talán két tucat szót, mint az „igen", a „jó napot", meg a „szerelem". Amit csak úgy szoktak tudni az emberek. Teljes mondatokat, még ha ilyen rövidkék is, biztosan nem.

Salvia biccentett.

– Majd beszélünk róla, ha felépültél. Vigyázz magadra – mondta mindentudó mosollyal, és ahogy az utolsó hangja elhalt, ő is elhalványult, és végül semmivé lett.

Hazament, gondolom.

– Csak azért jött, hogy megtudja, tudok-e franciául? – kérdeztem félig magamtól, félig a farkasban tengődő Geritől.

Nem kaptam választ.

2019okt25