Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

Liana (Part 29)

– Nem emlékszel? Hisz már mondtam. A tested. A testedet akarom. Eddig vártam, hogy megerősítsd. Most már tökéletes. – A fura szálak ötös kereszteződése két lépéssel előtte fodrozódott. Mögötte egy nő feküdt kicsavarodva. Hosszú, szőke fürtjei eltakarták az arcát, de felismertem. Liana.

– Csak az a probléma, hogy nem szívesen válnék meg tőle. Már úgy megszoktam – mondtam félredöntött fejjel. Röhögött. A Másodikhoz tartozó fekete szempár minket fürkészett. Hasonlított Jamie-démon fehérje nélküli ébenszínű szemeihez, mégis teljesen más volt.

– Ne aggódj, benne maradhatsz. Nézheted, ahogy együtt megöljük a barátaidat. Lassan. Az összeset. Aztán a város többi lakóját.

– Aztán az egész világot, gondolom. Bocsi, de nincs kedvem. Élve szeretem a világot. Meg a barátaimat. Úgy viccesebbek.

– Szórakoztatsz. Talán... Mit gondolsz? Ha előbb a pasidat szállnám meg, tovább szórakozhatnánk. – Ne-ne-ne-ne-ne. – Igen. A világ várhat pár napot. Vagy hónapot. Lássuk, milyen kemény dió ez a másik alfa. – Ösztönösen léptem Geri elé. A démon gonoszul elvigyorodott. – Ezzel nem érsz el semmit.

Talán mégis. Kerek két másodperc múlva lefagyott a mosoly a szájáról. Én voltam, vagy Salvia mágiája, de a démon egy porcikája sem hagyta el Jamie testét.

– Úgy érzem, nem jött össze. – Talán nem kellene tovább hergelnem. Hacsak...

– Te... – sziszegte, miközben megindult felém, mintha le akarna gázolni. Geri rántott el az útjából, de a tündértőr már a kezemben volt.

Észre se vette. A démon észre sem vette a vékony karcolást, amit ejtettem rajta. Csak ennyire telt, mert nem számítottam a farkasom reflexeire. Meg kell már tanulnunk, hogy használjuk ilyenkor az egymás fejébe nézős dolgot... Javítana a csapatmunkánkon.

A penge markolata enyhén felmelegedett, Jamie-démon megpördült és a szemembe nézett. De csak a pillanat egy tört részéig. Azután csak Jamie bámult, zavarodottabban, mint az összes farkasa együttvéve. Egy másodperccel a démon után a tőr is eltűnt.

– Nem! – Egy emberként (illetve farkasként) fordultunk a hang felé. Az a nő kiáltott, aki korábban az ügynökökkel volt. A szoros kontyos, aki, ha jobban belegondolok, elfelejtett bemutatkozni. És eddig tuti, nem volt itt. – Nem! Ennek nem így kell történnie! Nem így írtam meg! Nem lehet ez a vége! – Vége? Tényleg vége? A démon eltűnt. Valószínűleg most tényleg nincs többé. Nem mintha bánnám, de... Azt hittem, lesz valami... több. – Neked! – mutatott rám a nő. Összerezzentem a szeméből sütő őrült gyűlölet erejétől. Talán még sincs vége. – Neked most szenvedned kellene. Vagy meghalnod! Nem lehet...

– Mag! – Oké. Kezdek egyetérteni Gerivel. A mágia idegesítő. Minimum. Salvia a park másik felén bukkant fel a semmiből. – Nyugodj meg, kérlek. – Nem hallotta még azt az ősi bölcsességet, hogy ha valakinek azt mondod, nyugi, az nem segít? Sőt.

– Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – Ugye? – Évtizedeket áldoztam arra, hogy...

– Te! – Mi? Kivételesen nem én? Jamie szólalt meg és közben Salviára nézett. Most ismerte fel. – Tudtam! Te tetted! Mert ő fontosabb volt! Miattad! Miattad veszítettem el őt! – Egy őrülten dühös boszorkány és egy szintén őrölten dühös vérfarkas. Vagyis... – Ő... Őt én öltem meg. – Már zokogott. Jamie a szökőkút kávája mellé rogyva zokogott. Liana holtteste előtte feküdt, de nem ért hozzá. Mintha attól félne, megint bántaná. Aztán üvöltött, mintha... nem tudom. Még soha nem hallottam ilyet. Csak zokogott és üvöltött fájdalmában. Ez még Mag-be is belefojtotta a szót. Percek teltek el, mire kicsit elcsendesedett. – Mi történt? Nem emlékszem. Nem emlékszem – suttogta rekedten, megtörten.

– Le akart állítani. – A Második szólalt meg. Gyorsan kijavította magát. – Meg akarta állítani a démont, hogy ne bántsa Matt-et.

– Sajnálom – mondta halkan Salvia. Igazat mondott. A korábbi kifejezés eltűnt az arcáról. – Talán nem hiszed el, de nagyon sajnálom. – Egy ideig még nézte Jamie-t, de ő többé nem foglalkozott vele. Mással sem. – Szofi, most elviszem Mag-et. Tudod, hol találsz. – Mindkét boszorkány felszívódott. A kék szobában lesznek.

A farkasok lassan közelebb óvakodtak. Jamie továbbra sem vett tudomást a Liana nélküli világról.

– Köszönjük. – A Második sétált hozzánk. – Néhányan azt hiszik, miattad történt – igazuk van –, de hálás vagyok, hogy megszabadítottad tőle. – A kezét nyújtotta, de egy lépéssel távolabb maradt, a szemét lesütötte. Mintha engedélyt kérne, hogy megtehesse. Közelebb léptem és megfogtam a kezét. – Paul vagyok. – Feleslegesnek tartottam elismételni a nevem.

– Azt hiszem, a falka már a te felelősséged. – Jamie nem alkalmas arra, hogy továbbra is alfa legyen. Paul a még mindig könnyező farkasra nézett.

– Haldoklik. – Mi?

– Többé nem fog átalakulni. Nem eszik, nem alszik. Liana temetése után valószínűleg öngyilkos lesz. Vagy elsorvad és úgy megy utána. – Válaszolta meg a ki nem mondott kérdést Geri hangtalanul. Ő nem lépett közelebb, egy ideig Jamie-t nézte megértően, majd újra a lassan magukhoz térő farkasokat fürkészte.

– Azt hittem, előbb bosszút akar majd – tette még hozzá halkan az új alfa. – Chris! – Chris loncsos szürke farkasként érkezett a parkba és ügetett oda Paulhoz. Jamie-re nézett, aztán rám, végül megint Paulra. Meghajtotta a fejét. – Haza kell vinnünk őket.

– Segíthetünk valamiben? – kérdezte Geri. Csak udvariasságból tette. Most nem volt szükségük kívülállókra. Paul is tudta, csak a szemével intett nemet.

– Nemsokára megkereshetnek az amerikai alfák, hogy elmondd, mit láttál. – És hogy megtudják, Paul alkalmas-e alfának. Amíg a szomszédos falkák alfái nem ismerik el, nem biztos a helye.

– Emiatt nem kell aggódnod.

– Nem fogok. Már hallottam rólad. – Ezzel megfordult és elkezdte hazafelé terelni a falkáját. Egyikük óvatosan felemelte Lianát, Jamie utána kullogott. Mi nem mozdultunk.

– Ez mit jelent? Mit hallott rólad? – kérdeztem Gerit.

– Honnan tudhatnám? Nem vagyok gondolatolvasó. – Ahha.

~

– Mi a... Mi történt itt már megint? – ordított teljes hangerővel Halfman ügynök. A begipszelt karú Shon utána kullogott.

– Végszóra – morogtam. Pont elkerülték a falkát.

– Mi ez itt? Vér? Ez vér! Hiába tagadják. Itt megint gyilkosság történt! Hogy lehet, hogy te mindig ott vagy, mikor valami gyanús dolog történik?! Ha...

– Mit akar? – szakította félbe Geri halkan. Halfman úgy nézett rá, mint aki csak most látja, hogy van itt még valaki. Újraértékelte a helyzetet. Kettő kettő ellen. Vajon azt gondolja, ők vannak túlerőben a fegyvereikkel?

– A lányt.

– Információt – vágta rá Shon. A felettesére sandított, de közben kihúzta magát. – A szervezetünk azért alapult, hogy az embereket megvédjük olyan dolgoktól, amiknek még a létezésükről sem tudnak. De mi sem tudunk sokkal többet. Biztosan csak azt, hogy a rémálmok lényei léteznek. Nem tudjuk, a legendákból mennyi igaz. Hogy mit hihetünk el, hogy hogyan harcolhatunk. A tudás.... – hatalom. Okos fiú. – Tudást akarunk. – Halfman a zöldfülűre bámult.

– És a démont – tette még hozzá.

– A démon halott. Amennyire egy démon halott lehet. Ha nem ráznád le folyton Christ, a falka sokat segíthetne. Ne most, de egy kicsit később keressétek meg Christ és Pault. Majd szólok nekik. De kérem! – néztem az idősebb ügynökre. – Egy kicsit több tiszteletet! – Talán nem öletik meg magukat. Az információszerzés már neccesebb. Én is sok bajba kerültem miatta. – Sok szerencsét! – Őszintén mondtam. Kezdtem megkedvelni a zöldfülűt.

– Ideje mennünk – értesített Geri.

– Szerintem is. 

wp2017feb25

v2017júl15