Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

Az üvegház (Part 12)

Segítünk.

- x - x - x -

A látvány napfény nélkül nem volt az igazi, Geri mégis leesett állal bámulta a világomat. Én meg őt. Olyan... aranyos volt, hogy ennyire lenyűgözte. Talán mondani akart valamit, mielőtt lefagyott, mert tényleg nyitva maradt a szája.

– Hol vagyunk? – szólalt meg végül percekkel azután, hogy felkapcsoltam a villanyt. Muszáj volt nevetnem, olyan ártatlan arccal tette fel a kérdést.

– Ez egy teljesen közönséges ajtó. Nem varázsoltam el magunkat, ha valami ilyesmi jár a fejedben. Az üvegházban vagyunk.

– De... Nem lehet ekkora.

– Ez csak a negyede. Több részre kellett osztanom a különböző éghajlatok miatt.

– A negyede? – Most esett le, hogy ő épp az ellenkezőjére gondolt.

– Bizony.

Sajnos nem tudtam megteremteni a trópusi esőerdő több lombkoronaszintjét, ahhoz nem volt elég magas az épület, de... Az üveg csak akkor látszik a levelek és ágak közt, ha egyenesen fölnéz az ember, akkor sem mindenhol. Minden zöld és barna és szürke. A zöld hihetetlenül sok árnyalata uralja a képet, néhol megtörve a legkülönbözőbb színekben pompázó virágok, gombák, rovarok és miegymások mintájával.

Szűk ösvény szeli keresztül a „szobát" néhány kanyarral. A különféle kőzetekből készült kőlapokat szinte elnyeli a növényzet. Keskeny fa palló hidal át egy kis patakot, ami az egyik oldalfalból ered, átcsörgedezik néhány fa gyökerei között, majd apró tóvá duzzad, hogy végül elnyelje a tó oldalába mélyesztett rácsos „lefolyó". A víz egy föld alatti helyiségben összeömlik az üvegház többi részéből érkező erekkel, aztán, némi szűrés után, kezdi az egész utat elölről.

– Itt tényleg minden mérgező? Még a madarak is? – intett óvatosan egy ágon ébredező fekete-sárga tollas szépségre.

– Tudod, gyakorlatilag minden lehet méreg, csak mennyiség függvénye. – Éljen Paracelsus. – De igen, itt nagyjából minden lakó rendelkezik valamivel, ami elég kis adagban elég nagy kellemetlenséget tud okozni egy embernek. Az ott egy gyümölcsrigó. A nyílméregbékákéhoz hasonló méreganyagokat halmoz fel főleg a bőrében.

Egy ideig azt hittem, még néhány dologra rábök csak úgy találomra, de végül meggondolta magát. Pedig van itt minden. Légzésbénulás, görcsös hasmenés, hallucináció, tüdőödéma, megállíthatatlan vérzés, szövetelhalás... Talán mégis jobb, ha nem kérdez többet.

– Egyedül csináltad? – Lassan elindult az ösvényen, ügyesen kerülgette a belógó ágakat és leveleket. Én ezzel szemben a szabad kezemmel mindenhez hozzáértem, amit csak elértem.

– Nem én építettem föl az egészet, de miután kész lett minden, ami... nem élő, onnantól igen. Nehéz ellenálló munkaerőt találni. Meg persze, nem repült ide minden egyszerre. Több, mint három év alatt sem lett teljes a gyűjtemény. – Megtorpant.

– Három év? – A kezemre nézett, amivel néhány fehéres virágot cirógattam. Ő is fölemelte a másik kezét, mire elengedtem a virágokat és rácsaptam.

– Nincs nyúlka-piszka!

– De te is...

– Én így... edzem magam. Van olyan titkos képességed, amiről nem tudok?

– Értem. Jogos.

– Igen. Kicsit több – válaszoltam a korábbi kérdésére. – Azután kezdtem bele, hogy a nevelőszüleim eltűntek. – Már megint témánál vagyunk. – Még mindig nem értem, miért ilyen... Ne haragudj, hiányoznál és dühös lennék és nagyon, nagyon szomorú, de... Nem hiszem, hogy belehalnék vagy beleőrülnék a halálodba. – Az érdeklődésem tárgya jól meglepte Gerit, szüksége volt egy kis időre, hogy megfogalmazza a választ. A fehér virágokat fixírozta.