Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

Méreg (Part 1)

Hali, itt Szofi. Most jönne a rendes bemutatkozás... és itt is van az első probléma. Persze erről nem kell mindenkinek tudnia.

A lényeg az, hogy nem igazán tudom, ki vagy – ami még fontosabb – mi vagyok. A szüleim meghaltak. Autóbaleset. Ez nem is lenne olyan szokatlan, csakhogy egy lopott kocsival hajtottak a szakadékba és a személyazonosságuk ismeretlen. Az én túlélésemet csodának titulálták. Akkor hat-hét éves lehettem és azelőttről semmire sem emlékszem. Se a születésnapomra, se az eredeti nevemre.

Végül is örökbe fogadtak. Szerencsém volt. Tök átlagos kinézetű, sötétbarnahajú, sötétbarna szemű, hallgatag, „túlkoros" kislányként nem volt túl sok esélyem. A párok, ha már átestek az egész procedúrán, míg alkalmasnak ítélik őket, általában a kis szőke herceget vagy egy fürtös, kék vagy – ami még jobb –zöld szemű csöppségeket választanak. Nem mintha fel lehetne róni nekik.

Azt hiszem, nagy mázli, hogy a mostohaszüleim farkasok voltak. Mármint az a farkasember-vérfarkas típus. A vérfarkas párok gyakran fogadnak örökbe, mivel a női (vagy nőstény) farkasoknak nem igazán születnek gyerekeik. Előfordul, csak nem túl gyakran. Ők hoztak ide. A pótmamám angol volt, az apukám osztrák, de valahogy itt érezték otthon magukat... Szándékosan nem vettek a nevükre, hogy ne felejtkezzek el a vérszerinti szüleimről. Így lettem Sophia Gift. Mert milyen jó, hogy egyszerre jelent ajándékot, ami én voltam nekik, meg mérget, ami meg én... vagyok. Ja. Fura hobbi. Szerintem mondjuk magyarul furán hangzik.

Szóval a gyerekkorom... érdekes volt. Valójában izgalmas vérfarkasok közt nevelkedni... Aztán őket is elveszítettem. Egy hatalmas erdőtűzben tűntek el, valahol Amerikában, romantikus nyaralás közben.

Rám maradt a ház a többhektáros "hátsó kerttel", amit a nemrég a városba költözött vérfarkasfalka kölcsönöz ki minden teliholdkor.

Csakhogy épp egy hete volt telihold, akkor meg mi a fenét keres itt a fehér bundájú, nem mellesleg a falkában a legnagyobb farkas, kivételesen emberként, az ajtóm előtt? Talán nem ártana megjegyezni a nevét, valószínűleg nem örülne, ha Hófehérkének hívnám.

Nem árt tudni, hogy engem nem nagyon kedvelnek a farkasok. Teliholdkor jönnek, átváltoznak (eltart pár percig), szétszélednek az erdőben, hajnalfele visszaszállingóznak, visszaváltoznak, elmennek. Ezzel "keresek" annyit, amiből megélek, amíg suliba járok. Ennyi. Ezért nem tudom a falkarangsor második helyén terpeszkedő óriás nevét, csak a farkasa színét, no meg a szagát. Innen tudom, hogy ő van az ajtó túloldalán, míg én látszólagos biztonságban az előszoba padlóján agyaltam azon, vajon mit akarhat.

– A segítséged kell. – Bosszantó. De nem gondolatolvasó, még csak az kéne. Amilyen ingerült, még betöri az ajtót, inkább kinyitottam.

Amint kinyílt, a pasas karon ragadott, és a kocsija felé vontatott. A farkasok erősek, Hófehérke meg főleg, felesleges lenne ellenállni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet megpróbálni.

~

– Az Alfát megmérgezték. – Ezt már az autóban ülve közölte. Mondtam, hogy nem érdemes ellenállni. Ez az ő kocsija? Persze, hisz ügyvéd a drága! Azt hiszem. A világoskék szemű, fekete fürtös, több, mint kétméteres izompacsirta megkapóan nézhet ki öltönyben...

– Nem tudtam, hogy a vérfarkasokat meg lehet mérgezni. – Elég... ellenálló a szervezetük. Hiszen halhatatlanok, vagy mi!

– Mi sem – ezt már halkabban, és határozottan aggódva mondta.

– És azt honnan veszed, hogy én tudok segíteni?

– Az Alfa mondta. – Na igen. Pedig határozottan emlékszem, csak annyit említettem, hogy nem vállalom a felelősséget, ha valamelyik kotnyeles farkasa lelegeli a növényeimet. (Jobb félni. Néha szoktak, mint a kutyák. Jó az emésztésüknek.)