South Park || One Shots

Treat You Better

Lassan nyitogatom a szemeimet, majd erőt véve magamon a mellettem levő kis szekrényre pillantok.

Hajnali 3 óra.

Morogva kelek fel, s nyúlok a telefonomért ami megállás nélkül csak cseng ilyenkor.
- Igen? - szólalok meg, mire egy ijedt kiáltást kapok válaszul, szemöldökömet összehúzom az ismerős nyekkenés hallatán.

- Stan? - és hirtelen minden háttérzaj megszűnt, hallom halk zihálását, és ebből levehettem hogy megint részeg és valószínűleg a pánikrohama közben hívott fel.
- Máris megyek - a telefont még mindig a fülemnél tartom, és nem törődök az ellenkezése hallatán, a cipőt felvéve és egy vékony kabátot magamra rángatva lépek ki a szobámból.

Egész úton beszélek hozzá és próbálom nyugtatni, bár nem annyira sikerült mint vártam, az út olyan 10 percbe telt, ami lehetett volna akár 5 perc is, tekintve hogy szinte mellettem lakik a legjobb barátom.
Ahogy egyre közelebb kerültem az érzéseim egyre csak felerősödtek Stan iránt, ennyi év után is. Hiába próbálom elnyomni őket, teljesen felesleges az egész, hisz akárhányszor a közelébe vagyok az érzések visszatérnek és tehetetlen vagyok.

- Itt vagyok- karolom át a testét, és egyenesen az ágyába dőlünk, óvatosan simogatom éjsötét haját amit annyira imádok, a szemeivel együtt amik a világ legcsodálatosabb színeiben fénylenek, de most csak fájdalommal vannak tele.
- Stan? - suttogom halkan a nevét, mire csak még jobban magához szorít, ajkaim szomorú mosolyra húzodnak a barátom láttán.

- Mi történt? - kérdezem halkan, kissé eltolva magamtól, mire csak rám néz és ismét felzokog pár másodperc után.
- Wendy - zokogja a bizonyos lány nevét, akiért már az általános iskola, sőt már az ovis korunk óta odavan.

Hát persze. Wendy.

Az a lány már évek óta csak játszadozik vele, ide-oda hajígálja a legjobb barátomat mintha csak egy olcsó játék lenne érzelmek nélkül. Rengeteg alkalommal mondtuk hogy csak hagyja figyelmen kívül a lányt, mivel még a vak is látja hogy csak szórakozik vele, de Stan fülig bele van zúgva.

Nem értettem sose hogy miért viselkedik így Stan, miért fogadja folyton vissza a lányt azok után is amiket tett vele.

<¡> <¡> <¡>

Szeretem őt - mondta Stan mosolyogva kijelentve, mire mi csak értetlenül álltunk ott a folyosó közepén.
- De Stan - kezdte volna Kenny, de Stan leintette - Szeretem őt, szavakkal le se tudom írni hogy mennyire - suttogja szerelmes szavait a levegőnek mintsem nekünk.
- Hát te nem vagy komplett- böktem ki pár perccel azután hogy felfogtam a mondandóját.
- Sose voltál szerelmes - pillant rám azokkal a kék szemeivel - ha egyszer megtapasztalod akkor majd mást fogsz mondani.

<¡> <¡> <¡>

Mennyire igaza lett - mondom magamban, miközben a hátát simogatom kezeimmel, nagyjából lenyugodott amit jó jelnek vettem.
Utálom őt így látni, de nem tehetek semmit sem érte.

Megkérdezhetném a történéseket hogy ezúttal mi történt, de úgy vélem hogy csak ismét a sebeit tépném fel, így inkább csendben maradok és szorosan ölelem a karjaimban levő srácot.

- Nem fogok hazudni - szólalok meg halkan, érzem a tekintetét magamon, de én képtelen vagyok ránézni.
- Ky? - suttogja halkan a nevemet amitől kiráz a hideg, de a jó értelemben, imádom mikor így hív.
- Tudom hogy Ő nem hozzád való...