South Park || One Shots

Weight of the World

A világ terhét érzem, ma este a vállamon
Ha ezúttal megtörök
Remélem tudod hogy megpróbáltam 

Nedves könnycseppek estek le a papírra, kezei remegve írták meg a levelet. Vörösre sírt smaragdzöld szemeivel hátranézett ahol a már előkészített kis létra álldogált és a már felszerelt kötél lógott, egy reszketeg sóhaj kieresztése után visszafordult a papírhoz és körmölni kezdett.

Az elmém olyan zűrzavaros, Nem tudom írányítani
A kötelem végén lógok
Elegem van már ebből
Már túl vagyok rajta

Még egy könnycsepp esett le a már átázott papírocskára, beharapott ajkaival próbálta visszafojtani a feltörekvő zokogását, szemeit behunyta és visszagondolt a szülei csalódott arcára amikor megkapta az elutasító levelet a legjobb iskolából amit a szülei néztek ki neki. Csalódtak benne, pont ahogy Kyle is csalódott önmagában.

Visszagondolt Stan-re, a legjobb barátjára és a ragyogó mosolyára amint elmesélte hogy bejutott a Denveri egyetemre ahova jelentkezett, Kyle örült a barátja sikerének mégis belül kétségbeesetten sikoltozott. Mindketten utálták ezt a kis hegyi várost, és mindig is elakartak innen menni, és itt volt az esélye, legalábbis Stannek megadatott ez a lehetőség. Stan furcsán nézett a vöröshajúra amiért az szótlan volt. 

- Kyle, minden rendben? - kérdezte aggódva a hollóhajú fiú.

- Mi? - nézett fel hirtelen miután visszanyerte érzékeit - Igen, csak gratulálni tudok haver! - veregette vállon Stan-t. 

Stan látszólag megnyugodott és boldogan beszélgettek még egy-két órán át, mikor végül hazakellett mennie a fiúnak. Kyle az ablakon át nézte a távolodó barátját, és biztosan tudta hogy mire gondolhat Stan.

Miért nem hagysz elmenni?

Kyle szerette Stan-t, és nehéz abban a tudatban élnie hogy már nem lesznek szinte a nap huszonnégy órájában együtt, neki is meglesz a maga sajátos élete és abba nem férhet bele Kyle.

Törik a nyakam, reszket a testem
Néha olyan nehéz a lélegzetvétel

Kyle sosem beszélt senkinek sem az elmúlt hónapokról, és senki sem kérdezte a sebeket a testén, mindig igyekezett hosszúujjú pulcsikban járni de tudta hogy nem tud mindent elrejteni, ha sálat vesz fel nyáron, az eléggé gyanússá tenné az egészet. Hogyan is mondhatná el bárkinek a történteket? Megvan kötve a keze, méghozzá a gyerekkori riválisa által.

De senki sem látja, hogy követ engem
Mindig alatta végzem

Eric Cartman tudott az egyik titkáról, és állítása szerint nem csak arról az egyről volt szó. Kyle tudta hogy a dagadt srác igazat mond, már tizenéves korukban nem egyszer állt elő sosem látott felvételekkel és egyéb fényképekkel meg titkokkal, így Kyle kénytelen volt alárendelni magát Cartman hatalmának.

Kyle élete teljesen kisiklott a saját kezei közül, a gondolat a fejében egyre erősebbek lettek ahogy teltek a napok és teljesen az őrületbe kergették a fiatal fiút. Igyekezett normálisnak mutatkozni reggeli időszakban és nevetett a barátaival, de ahogy hazaért a sírás előtört belőle és nem apadt el egészen addig míg álomba nem szenderült a kimerültségtől.

Akárhányszor a tükörbe nézett, szinte undorodott önmagától, utálta ahogy kinézett és utálta a létezésének minden egyes pillanatát. Nem szerette azokat a rakoncátlan vörös fürtöket és igyekezett mindig eltakarni a zöld sapkájával, bár legjobb barátja állította hogy ő szerinte egyedi és lehengerlő a göndörkés vörösszínben pompázó haja. Utálta a szeplőket az arcán, de Stan szerint aranyosan néz ki és kiemeli a zöld szemeit.

Nem szeretem annyira magamat
A kedves szavaid ellenére

Akárhányszor a testét nézte, elfogta az undor a látványon, néha próbált szépíteni magán és vágásokkal díszítette a testének egyes részeit, figyelmet fordítva a combjára és a kezeire. Egy vágás itt majd egy vágás ott, és ahogy a vörös nedű lefolyt a hófehér lepedőre és beszínezte azt, nos az valami szép látvány volt. Minden vágás éreztette vele hogy megérdemli azt amit kapott az élettől, nem tudta megmondani pontosan hogy mi késztette ilyen tettekre.

Nem tudom megmagyarázni, hogy miért bántom magamat
De úgy érzem megérdemlem

Szipogva írta meg az utolsó sorokat majd egy apró sóhaj után, felkelt a székéből és odabatyogott a létrához, remegő kezeivel megmarkolta a létrát és egyik lábával a másik után szép lassan felment annak a tetejére. Megragadta a kötélnek a csomóját és a nyaka köré tekerte azt, lélekben felkészült arra hogy megtegye a végső lépését. 

Visszagondolt a boldog emlékekre amiket a családjával és a barátaival tölthetett, azt sajnálta a legjobban hogy magukra hagyja őket, de azt is tudta hogy hamar túllesznek a halálán. A mennyországba már nem juthat be, hisz az öngyilkosság az bűn.

Behunyta a szemeit majd egy nagy levegőt vett és lelépett a létráról, érezte ahogy a kötél megszorul a nyakán, levegőért kapkodott de szinte alig jutott kevéske mennyiséghez, érzékelte ahogy a levegője elfogy és többé nem jutott a tüdeje az életet jelentő oxigénhez.

Ezek a gondolatok nem nyugszanak
Nem tudom megbocsátani
Túl gondolom, amibe belebetegszek
Túlságosan fáradt vagyok
Túl kimerült már a harchoz
Nem érzem magamat elég erősnek
Hogy a fényen távozzak - Kyle B.