Vádolj!

4. fejezet - Daniel

Daniel

- Kész vagy már Hamupipőke? Elkésünk a bálból. - szólt bele a kaputelefonba Gabriel.

- Nem, még keresem az üvegcipellőmet. - mentem bele a játékba, majd le is tettem a telefont, hogy bezárhassam a lakást.

Szeretem ezt a lakásomat. Mikor az egyik építési cég felkeresett egy szerződéskötés kapcsán, és sikeresen zártuk az együttműködést, kedvezményesen felajánlottak egyet az éppen akkor átadott újépítésű lakásaikból. Elfogadtam a kínálkozó lehetőséget, hiszen éppen a legjobbkor jött. Akkoriban egy elég nehéz szakaszán voltam túl az életemnek. Hajlamos voltam minden nap bárokban éjszakázni, amíg be nem zárt a hely, aztán pedig inkább elmentem józanodni egy padra, mint hogy hazamenjek. Ezt az életmódot folytatva, a keresettségem is csökkent, szétszórt voltam, meglátszott rajtam az éjszakázás, de mindennek ellenére igyekeztem a munkába temetkezni és minden ügyfélt elvállalni, akkor is ha épp nem vállalati ügyeket kellett intéznem. Gabriel akkor is ott volt mellettem és igyekezett kihúzni a gödörből, de a makacs természetem eléggé megnehezítette a dolgot az elmondása a szerint.

Mikor leértem a kapualjba Gabriel már a taxiban volt, tűkön ülve várva az érkezésemet.

- Ülj már be királykisasszony, a hintó elmegy nélküled és hívhatsz másikat. - folytatta az imént elkezdett játékot.

- Jól van, itt vagyok, most már befejezheted ezt a mesemondó szerepjátékot, azt hiszem már kinőttünk ebből.

- Ne mondd, hogy nem vagyok jó mesemondó....

- De az vagy, a gyerekeid majd bizonyosan értékelni is fogják ezt a tehetséged. - dörgöltem az orra alá.

- Persze, majd hogy nekem porontyaim lesznek, szerintem előbb mennék el a Déli-sarkra a pingvinek életvitelét megfigyelni, minthogy családot alapítsak. - válaszolta kissé bosszankodva.

Gabriel is eléggé viszolyog a családalapítás gondolatától, ez is egy közös pont a barátságunkban. Neki nem voltak testvérei, mint nekem, egyke gyerekként nőtt fel a szüleivel, akik viszont nem igazán szerették, hiszen csak egy véletlenül becsúszott gyermek volt. Nem bántották gyermekkorában, és igyekeztek is minden szükségeset megadni neki, azonban a szeretet erősen hiányzott az otthoni légkörből. Mikor elvégezte a középiskolát a szülei már nem támogatták, hogy tovább tanuljon, olyasmi "ha nekünk sincs diplománk, te is jól elboldogulsz majd nélküle" indokkal, amit azonban Gabriel mélyen elítélt.
Végül miután sikeresen leérettségizett, nyáron munkát vállalt egy étteremben pincérként, ahol elegendő fizetést kapott ahhoz, hogy ki tudjon bérelni egy lakást magának, és még idejében be is tudta adni a jelentkezését a pótfelvételi által az egyetemre. Mi az egyetemen ismertük meg egymást, még talán az első évben. Már akkor is lételemünk volt a versenyzés, ezzel kezdődött a barátságunk is. Nem is azért, hogy magunkat fényezzem, de az évfolyam két legjobb diákja voltunk. Imádtuk a büntetőjogi óráinkat, a vitákat meg egyenesen nekünk találták ki. A tanárok már alig győztek minket visszatartani, ha arról volt szó, hogy önkéntesen kellett jelentkezni az ilyen feladatokra. A sikerekben már akkor gazdag öt egyetemi év után a gyakornoki időnket is két konkurens cégnél töltöttük, ami igazán jót tett a pályánknak és a barátságunknak is. Míg valószínűleg ha más kerülne ilyen helyzetbe a barátság tönkrement volna, mi élveztük, hogy a főnökeink tudta nélkül átadhattuk egymásnak a tapasztalatainkat, így belátást nyerve mindkét oldalra. Noha, ez nem feltétlen volt etikus, sokat tanultunk belőle, és mint maga az etikusság az ügyvédi pályán elég szubjektíven értelmezhető. A mi specializációnk még sokkal inkább etikus, mint azt példának okán egy védőügyvéd elmondhatná magáról. Ahogy a statisztikák kimutatják százból körülbelül csupán 1-2 ember, akit tényleg amiatt ítélnek el amit elkövetett. Nyilvánvalóan van közöttük ártatlan is, de a legtöbb ember ugyanúgy bűnt követett el, csak nem ott, nem akkor, nem úgy, mint ahogy azt az ügyészség állítja. Tehát ezt a kis kaput használják ki a védőügyvédek, akiket sokszor nem ártatlan, hanem okkal megvádolt emberek bérelnek fel. Sok etikai kérdésben én is alulmaradnék, ugyanakkor úgy vélem ez egy kifejezetten mocskos része a jognak. A büntetőjogot igaz szerettem, de semmi pénzért nem mennék el sem ügyésznek, sem pedig védőügyvédnek, akármennyire is egy alapvetően jól fizető állás.

- Megérkeztünk. - parkolt le a sofőr egy jó pár emelet magas ház előtt.

Gabriel miután kifizette a taxist, mindketten kipattantunk az autóból, és keresni kezdtük a helyet, ahol az esemény lesz. Fel-alá járkáltunk, míg egyszercsak egy ismerős hang szólított meg minket.

- Nahát srácok, de rég láttalak titeket! - hirtelenjében a hang felé fordultunk, és rég nem látott haverunk nézett vissza ránk, a jó öreg Marcell.

Marcell is évfolyamtársunk volt az egyetemen, sokszor lógott velünk, amolyan triumviratust alkottunk. Ugyanakkor ő a harmadik év után kiment Amerikába tanulni és azóta csal a social médiában láttuk egymást.

- Te vagy az Marcell?! Hát én nem hiszek a szememnek, hogy kerülsz te ide? Nem Amerikában kéne hajtanod a bűnös emberek lecsukatását? - kérdeztem tőle teljes meglepődöttséggel, ugyanis a pletykák szerint Marcell bizony az ügyészség tagja lett, és elképesztő sikereket is ér el.

- Nem, ami azt illeti, már nem. Nemrég jöttem haza, már gyötört a honvágy. Szóval most már gyakrabban is összefuthatnánk, és nem csak az ilyen puccos pofavizit eseményeken, mint ez a mai is. - mondta némi undorral, amit meg is tudtam érteni.

Én sem kifejezetten kedvelem az ilyesfajta kötelező megjelenéseket, mint amire most is jöttünk. Szeretek szórakozni, azonban ez inkább csak udvarias társalgás a konkurenciával és az ügyvédi kamara nagyembereivel, akik kicsit látni akarják, hogy mennyire vagyunk képesek normális és nem ellenségeskedő emberként viselkedni a másikkal. Ilyenkor persze még az egyetemistákat is meghívják, hogy betörjenek a piacra álláskeresőként vagy gyakornokként, arrról nem is beszélve, hogy egy csomó felszínes és szakmai kérdéssel bombáznak ilyenkor, amihez őszintén szólva nem sok türelmem szokott lenni. Ez alól csupán azok az egyetemista szépségek élvezhetnek kivételt, akik elrabolják a figyelmem és úgy érzem, hogy muszáj lesz őket megszereznem magamnak egy éjszakára.

- Marcell te tudod igazából hova kéne pontosan mennünk? Az a tetves GPS azt mutatja, hogy az úticélnál állunk de mi már 5 perce keressük, hogy hova is kéne mennünk pontosan. - tette fel a jogos kérdést Gabriel, ugyanis egy címet adtak csak meg, meg a hely nevét, mi mégsem tudtunk ezzel dűlőre jutni.

- Ha jót mutatott a Google, úgy láttam, hogy egy skybar a helyszín, szóval ha minden igaz, akkor ennek a háztömbnek a tetejére kellene valamiféleképpen feljutnunk. - válaszolta nekünk Marcell, nekünk pedig leesett az a bizonyos tantusz.

- Ó, mi ökrök, hogy a 21. Század adta lehetőségeket ennyire nem tudjuk kihasználni... rajtunk meglátszik, hogy még az előző évezredben születtünk. - vette poénra a történteket Gabriel, amin egyszerre nevettünk fel, hogy mennyire szerencsétlenek vagyunk.

- Na jól van most már, szerintem akkor menjünk be a kapun és keressünk egy liftet, mert még a végére sem érünk oda a partinak.

- Te ezt még partinak tudod nevezni? Mit ittál otthon drága barátom, hogy már ilyen illúziókban szenvedsz? Mindnyájan tudjuk, hogy ez minden lesz, csak nem parti, még akkor sem ha csinos lánykák fognak körülöttünk nyüzsögni, hogy vegyük fel őket magunk mellé gyakornoknak.

- Szerintem te csak az ágyadba vennéd fel őket gyakornoknak.- mondtam, Gabriel pedig igazat adva nekem, belépett elsőként az ajtón, hogy minél hamarabb letudhassuk a ma esti önsanyargatást.