Regénynevelde Írástechnika Tanácsok

Érzelmek mutatása és a párbeszéd

A párbeszédekben a mondás egyrészt úgy nyilvánulhat meg, hogy a megszólalás után kirakjuk, hogy „mondta boldogan/mérgesen/ijedten". Általánosságban jobb az ilyesmit hanyagolni.
A másik változat, amikor a karakter egyszerűen kijelenti, hogy ő most hogyan érez. Ez még önmagában nem hiba, de rengeteg olyan helyzet adódhat, amikor nem teheti ezt meg, vagy ő maga nem akarja megtenni. 

Csak röviden megemlíteném, hogy például az ember a főnökének nem mondja meg, ha mérges rá, vagy sok nő nem mondja meg a férjének, hogy megbántódott, mert az elfelejtette az évfordulójukat. Tehát előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor a szereplő elmondhatja az érzéseit, de máskor egyszerűen a kontextus vagy maga a karakterek személyiségéből kifolyólag ez nem egy járható út, mert nem lenne hiteles.

Érdemes arra törekedni, hogy külön magyarázat nélkül, már maguk a megszólalások jelezzék, hogy milyen lelkiállapotban van a szereplő, anélkül, hogy ezt egyszerűen ki kelljen jelentenünk.
Például: – Merre jártatok az este?
– Először találkoztunk Andrással a kocsmában, aztán átmentünk hozzájuk megnézni a meccset.
– Az jó lehetett. Ha már kérdezted, én is jól szórakoztam, átrendeztem a könyveket, aztán elmosogattam. Még szerencse, hogy itthon hagytál, és volt minderre időm.
– Esetleg szerettél volna jönni?
– Nem, dehogy. Csak útban lettem volna, nem igaz? Különben is, akkor nem tudtam volna utánad takarítani.

Biztos nem ez a világ legkifinomultabb beszélgetése, de azért érezni, hogy a szereplő mérges, mert otthon hagyták, még ha ezt konkrétan nem is vallja be. Ha színdarabokat vagy forgatókönyveket olvasunk – attól függetlenül, hogy ott sokat hozzátehet a színészi játék –, amelyek szinte csak dialógusból állnak, rendszerint ki tudjuk következtetni, hogy a karakter milyen lelkiállapotban van anélkül is, hogy ezt a szerző beleírná a szövegbe. Törekedjünk arra, hogy a dialógus önmagában is működjön, és ne csak külső mankók, magyarázatok hozzáadásával.

Testbeszéd

A testbeszéd egy rendkívül kézenfekvő eszköz az érzelmek ábrázolásánál, ennek ellenére vannak olyan írók, akik ezt egyáltalán nem használják ki, és náluk a szereplők reakcióinak leírása kimerül körülbelül annyiban, hogy „mérgesen nézett rám". 

Főleg, ha valaki közeli E/3-ban vagy E/1-ben ír, használnia kell a testbeszédet, mert adott jelenetben csak a nézőpontkarakter tudatához fér hozzá, tehát a többiek gondolatait nem közölheti. Ennek ellenére, például E/1-ben is sokan elintézik annyival a kérdést, hogy egyszerűen leírják, hogy „Peti mérges volt" vagy „Peti kedvesen viselkedett".

A testbeszéden belül a fő területek, amiket elkülöníthetünk, az a mimika, a gesztusok, testtartás és mozgás, fizikai távolság, hanglejtés vagy tónus. Nem kell egyszerre használni az összeset, de törekedjünk rá, hogy többet is használjunk közülük, ne csak mindig például a mimikát.

Vannak „egyezményes" reakciók, például ha a szereplőnek ökölbe szorul a keze, az olvasó tudja, hogy mérges, ha megvakarja a homlokát, akkor tanácstalan. Ezen kívül vannak pszichoszomatikus reakciók, amiket az ember nem tud kontrollálni (szemben mondjuk a mosolygással), mint például az elpirulás vagy az izzadás. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy amikor valaki el akar titkolni valamit, egyrészt persze verbálisan is tagad, másrészt pedig a tartását, mimikáját is megpróbálhatja kontrollálni, nehogy véletlenül elárulja magát.
Azonban még ha valaki meg is próbálja irányítani a testbeszédét, gyakran „kiszivárognak" a valódi érzelmei, egyrészt a pszichoszomatikus reakciói által, másrészt pedig apróbb, önkéntelen jelek által, például hazugság közben sokan öntudatlanul is a szájukhoz emelik a kezüket, vagy félrenéznek.

Tehát a jelenetek írása közben érdemes átgondolni, hogy testbeszéd hogyan árnyalja a szereplő kijelentéseit, esetleg erősítse vagy éppen gyengítse, cáfolja (pl. „Nem haragszom rád – veregette meg a vállam." vs. „ Nem haragszom – sziszegte.").

Másik szempont, amit bizonyos esetekben figyelembe kell venni, hogy a non-verbális jelek kultúránként eltérhetnek. Például a fizikai távolság, amit két ember egymással beszélgetve felvesz, egyrészt utal arra, hogy milyen kapcsolatban vannak (családtaghoz közelebb állunk, mint egy ismeretlenhez), másrészt egyéni habitus kérdése is lehet. Beszélgetőpartnerek között a jellemzően felvett távolságot az is meghatározhatja, hogy az illető honnan származik, például Latin-Amerikában kisebb távolságot tartanak, mint Észak-Amerikában. Ilyen kulturális különbségeket jól lehet használni fantasy, sci-fi történeteknél is.

Végül pedig ne felejtsük el, hogy a non-verbális jelek jelentése az adott kontextustól is függ, például ha valaki közelebb lép hozzánk, az jelezhet vonzalmat vagy agressziót is.
Másodszor pedig az olvasókat megtaníthatjuk a szereplő saját egyéni gesztusaira, például valakinél az, ha a haját babrálja, udvarlási gesztus, más ezt akkor teszi, ha ideges, vagy egyszerűen csak így töpreng. Az univerzális gesztusokon túl minden embernek megvannak az egyéni, jellemző gesztusai, és ezeket érdemes alkalmazni a szereplőinknél is.