Regénynevelde Írástechnika Tanácsok

Érzelmek mutatása

Annak ellenére, hogy az olvasók jelentős része éppen az érzelmi hatásért olvas, ezt keresik, amikor kezükbe vesznek egy regényt, ennek a hatásnak a kiváltásával kapcsolatban kevés gyakorlati tanácsot olvasni.

Az oka az lehet, hogy általában az emberek nem gondolnák, hogy az érzelmek ábrázolásához bármiféle segítségre lenne szükségük. Elvégre az írók nem robotok (még), mindegyikük rendelkezik egy komplex belső élettel, és természetesen tudják, mit jelent örülni, félni, mérgesnek lenni.

Igen ám, de olvasóként már biztos mindenki megtapasztalta azt, hogy a szerző egy szörnyű tragédiát mutat be, vagy éppen egy epikus szerelmi történetet próbál eladni, és a lapokról lecsöpögő érzelmi cunami ellenére a történet mégis teljesen hidegen hagyta.

Van egy mondás ezzel kapcsolatban: attól még, hogy a karakter a történetben sír, az olvasó nem fog.Attól még, hogy elmondjuk, hogy adott szereplő éppen milyen lelki állapotban van, az olvasó nem kerül ugyanabba az állapotba. Sőt, attól még, hogy a szerző megtapasztal egy érzelmet írás közben, az még nem biztosíték arra, hogy olvasás közben mások is megtapasztalják majd ugyanazt.

Sok szerző ösztönösen jól tud játszani az olvasók érzelmeivel, de mások számára ez olyasmi, amihez szükségük van némi gyakorlásra.

Néha kezdő íróknál lehet találkozni ehhez hasonló leírásokkal: „A hír mindenkit letaglózott, de leginkább természetesen Mariannt, aki szinte nem is akarta elhinni, hogy immár árva. Azokban a napokban nagyon sokat sírt, és alig jött ki szobájából. Rendkívül fájdalmas időszak volt mindenki számára, és a rokonok segítőkész gesztusai ellenére sem lehetett Mariannt rávenni arra, hogy egyen, vagy kimozduljon a házból."

Kontextustól vagy karakterábrázolástól függetlenül ennek a résznek nincs sok érzelmi hatása, és akkor sem lenne, ha mondjuk előtte már 100 oldalon keresztül ismerkedtünk volna Mariannal és a családjával. A megközelítés maga azt üzeni, hogy az esemény nem annyira lényeges, hisz az író elintézi az egészet annyival, hogy a lány sokat sír, és nem eszik. Az sem segítene, ha az író drámaibban fogalmazna, például „Mariann elmerült a fájdalomban, és látszott rajta, hogy majd meghasad a szíve."

Nyilván a szerző azt szeretné, hogy átéljük a lány bánatát, és együtt érezzünk vele, de ezt nem lehet azzal elérni, hogy egyszerűen csak elmondja, hogy ez milyen tragikus esemény, és a szereplő mennyire szomorú. A probléma megint csak a sokszor emlegetett „mutasd, ne mondd" szabályhoz kapcsolódik.

A „mutasd, ne mondd" egyik legfontosabb felhasználási területe az érzelmek ábrázolása – gyakorlatilag az olyan regény, ami a szereplők érzelmi állapotát szinte csak úgy hozza a tudtunkra, hogy pusztán elmondja, nem húzza be az olvasót, nem teremti meg a kapcsolatot közte és a karakterek között, nem ad lehetőséget arra, hogy maga is átérezze a helyzetüket. Vagyis jobbára élvezhetetlen.

Az „elmondó" szövegekre az lesz a jellemző, hogy egyszerűen csak kijelentik, hogy a szereplő most boldog, szomorú, lelkes az új munkája miatt, a fájdalom óceánjába süllyedt stb. Másképpen fogalmazva, ha mondok, akkor csak informálom az olvasót valamiről, és nem egy jeleneten keresztül mutatom meg. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy sosem írhatunk le olyat, hogy ez a karakter most mérges vagy örül, de inkább törekedjünk a mutatás felé, főként, ha tudjuk, hogy hajlamosabbak vagyunk a mondásra.

Az érzelmeket mutatni sokféleképpen lehet, de ezek közül én most három területet emelnék ki: a dialógust, a testbeszédet és a leírást.