Regénynevelde Írástechnika Tanácsok

Érzelmek mutatása leírással

Meghatározása szerint a leírás funkciója a szövegben, hogy tudassa az olvasóval, hogy az adott táj, környezet, tárgy, személy a szövegben hogyan néz ki.
De ahogy az írók használják a leírást, az sokkal többé válik ennél. A leírásnak ennél sokkal sokrétűbb szerepe is lehet, például általa információt adhatunk át, karakterizálhatjuk a szereplőt, vagy bemutathatjuk a lelkiállapotát.

Vegyük a legelső típust, a környezetleírásokat. Egyrészt bizonyos helyekhez már eleve kötünk érzelmeket, és az olvasó agya a fogorvosi rendelőhöz vagy a börtönhöz más érzelmeket fog társítani, mint mondjuk a vidámparkhoz. Tehát egyes esetekben már azzal adtunk egy alaphangulatot a jelenetünknek, hogy egy olyan helyszínre helyeztük, aminek már eleve van egy negatív vagy pozitív konnotációja. De számos olyan eset van, amikor nem maga a helyszín érdekes, vagy hogy az hogyan néz ki, hanem hogy a szereplőnk miképpen viszonyul hozzá.

Nézzünk egy olyan semleges helyszínt, mint például az erdő. Teljesen ugyanazt az erdőt leírhatjuk varázslatosnak, otthonosnak, fenyegetőnek és még ezernyi más módon, és ha ezt a nézőpontkarakterünk szemszögéből tesszük, akkor a leírás már nem arról fog szólni, hogy megjelenítettük az erdőt, hanem hogy a karakter hogyan reflektál a környezetére, és a saját érzései hogyan befolyásolják azt, ahogy a környezetét érzékeli.
Tehát ha a karakterünk egy gyilkos elől rejtőzködik az erdőben, azon túl, hogy leírjuk, ő mennyire retteg, vizuális és egyéb részleteken keresztül érzékeltethetjük azáltal, ahogy az erdőt leírja. Például említhetünk olyasmit, hogy úgy érzi, a fák föléje tornyosulnak, és figyelik minden lépését, az avar baljósan zizeg körülötte stb.
Ha a karakterünk éppen a szerelmével sétál az erdőben, ő nyilván máshogy látja az erdőt, ő inkább a fenyőfák illatát, a leveleken áttörő fényt és a madárcsicsergést fogja kiemelni.

Egy másik témakör, ami itt felmerülhet, az a szereplők leírása. Ugyanúgy, mint a környezet esetében, itt is érzékeltethetjük a nézőpontkarakter viszonyát egy másik szereplőhöz leíráson keresztül is, és akár meg sem kell említenünk, hogy azt a személyt ő most kedveli/utálja/szerelmes belé.
Például más véleményt tükröz az illetőről, ha úgy írják le, hogy „belibbent a terembe, ragyogó kék szemét végigfuttatta a tömegen, majd pedig kecsesen ajkához emelte a pezsgőspoharat", mint az, hogy „becsoszogott a terembe, vizenyős szemével kémlelte a tömeget, majd pedig egy hajtásra benyakalta a pezsgőjét".

Egy másik dolog, ami árulkodó lehet, hogy a karakter egyáltalán kit vesz észre, ki az, akit részletesebben leír. Még ha nem is mond róla kimondottan pozitív dolgokat, ha egy lány a jelenetben megismerkedik három fiúval, és az egyiküket kétszer hosszabban írja le, mint a többit, valószínű, hogy őiránta fog érdeklődni.

Végül pedig pár tanács még a dialógushoz és a testbeszédhez, amire érdemes odafigyelni. Számtalan részletes és érdekes listát találhatunk arról, hogy az emberek érzelmei milyen mikrojelek által szivárognak ki, de akármilyen érdekesnek tűnik az, ha tudjuk, hogy aki hazudik, az jobbra néz, és nem balra, ne alkalmazzunk olyan jeleket, amihez testbeszéd-specialistának kell lennie az olvasónak, hogy megértse. Maradjunk az olyan gesztusoknál, amiket az olvasók maguktól is dekódolni tudnak (kivéve, ha az olvasóval tudatjuk, hogy például ez a szereplő mindig a földet nézi, ha hazudik).
A másik tanács, hogy a párbeszédekben ne vigyük túlzásba a közbevetéseket. Egy-két stratégiailag fontos ponton leírhatjuk a szereplő testbeszédét, ha az érdekes, de minden megszólalás után fölösleges. Ugyanez vonatkozik a beszédmódra is (pl. suttogta, recsegte, sziszegte, üvöltötte).

Fontos, hogy eddig inkább arra koncentráltam, hogyan lehet megmutatni a szereplő lelki folyamatait, ahelyett, hogy egyszerűen megneveznénk őket, ez nem azt jelenti, hogy soha nem írhatjuk le azt, hogy a karakter éppen mérges, bánatos vagy boldog. A mondást és a mutatást egyszerre használjuk a szövegen belül, és ha nagyon kibillen a mérleg az egyik vagy a másik oldal felé, az rendszerint problémákat okoz. 

Általában, ha egy fontosabb dologról írunk (mélyebben érinti a karaktereinket), akkor azt érdemes mutatni, ha a dolog kevésbé fontos, akkor akár elég lehet az is, ha a főhős barátjáról csak elmondjuk, hogy „Károly láthatóan neheztelt rám az előléptetés miatt."

Egy másik szempont, amit érdemes figyelembe venni, hogy van, aki úgy fogja fel, hogy a gyakran előforduló gesztusok, mint az ökölbe szoruló kéz vagy a lehorgasztott fej tulajdonképpen már a „mondáshoz" tartoznak. Tehát attól nem lesz automatikusan jobb a jelenetünk, ha „Péter mérges volt" helyett azt írjuk, hogy „Péternek ökölbe szorult a keze". Ha pedig az egész szövegben végig csak (gesztusok által) jelezzük a karakterek érzelmi állapotát, akkor az írás egy pantomim előadásra fog hasonlítani.

A lényeg, hogy megtaláld a legjobb eszközöket ahhoz, hogy az adott jelenetben miképpen jelenítheted meg a szereplő érzelmeit az olvasó számára. De hogy azt leghatásosabban leírással, dialógussal, testbeszéddel, belső monológgal vagy mással lehetne elérni, azt minden írónak magának kell megítélnie.

Te milyen tanácsot adnál még ehhez a témához?

Még több írástechnika segédletért látogass el az Így neveld a regényedet blogra!