Beavatlan (Uchiha Mei) (Átírás alatt)

A halál nem válogat

            Az idő borús volt. Mei a szobájában éppen az öt virágkoszorút fejezte be. Azért csinált még mert ezekbe a társai kedvenc virágait fonta, így sokkal személyesebb. A temetés délután lesz.  A lány fekete ruhája a szekrénye fogantyúján, egy fogason lógott tisztán és szépen. Hangrejteknek nincs külön szertartási ruhája, mivel egy olyan kis társadalomból áll amit alig lehetne nemzetnek nevezni. Így Mei egy hosszú fekete szoknyában lesz és egy szintén fekete garbóban, a derekán pedig a lila masni, ami ugye  ennek a falunak a szimbóluma. Amikor végzett vissza feküdt az ágyára és előröl kezdte a plafon bámulását. Almos és fáradt volt, de nem tudott aludni. Két napja nem evett semmit és nem is aludt. Csak nézett ki a fejéből és elmélkedett. ,, Ha az életünk célja, hogy a szeretteinkkel legyünk és, hogy védjük őket, akkor mi van? De, ha nincs kit szeretnünk és védenünk, akkor értelmetlen lenne a létezés?" A lány, Kimimaro világszemléletét emésztette és boncolgatta. Annyira bonyolult. " Mi az az élet? Amikor az ember nem halott, de önmagában semmi értelme." Kétségbe vont minden létezhető dolgot ami csak eszébe jutott. 
,, Mért csak én szívok?! Miért nem maradt itt valaki, hogy mellettem legyen?! Ez annyira igazságtalan!" Nála volt Jugo ruhája, hiszen a lány kérésére, ő is ott lehet a temetésen.

Vissza emlékezés:

      Kabuto kivitte a lelkileg össze omlott lányt a szobájába. A lány nem sírt. Amikor oda értek, a fiú szó nélkül hagyta magára. Most a szavak se segítenek. Mei gyorsan lemászott az ágyáról és lépett az ajtóhoz aminek neki nyomta a fülét. Elakart menni az utolsó mentsvárához. Valamint, valakinek el kellett mondania. Ahogy már nem hallotta a lépteket, össze szedte maradék erejét és elindult.. Most nem szabad sírni. A fém ajtó elé leült, és fejét neki támasztotta, majd vett egy mély levegőt.

- Jugo?- csuklott meg a hangja.

- Mei!- lehetett hallani, ahogy oda sétál az ajtóhoz. - Vissza értetek?- kérdezte boldogan.

- Figyelj, én...- markolta meg a szoknyája részét.- Én annyira sajnálom.-

- Mi történt?- ijedt meg. 

- Bemehetek?- fújta ki a levegőt.

- Gyere.- 

- Se Kabutonak, se a Mesternek ne mond meg, hogy beszöktem, engedély nélkül. - kezdett el a zárral babrálni.

- Te komolyan elloptad a kulcsot?!- hebegte a fiú.

- Shh... Csak kölcsön vettem. Majd vissza adom.- nyitotta ki az ajtót.

- Neked teljesen elment az eszed.- 

- Meg van az oka...- jelent meg Mei arcán egy fájdalmas mosoly.- a küldetés...- csuklott meg a hangja.- A hanghatos többi tagja nem tért vissza.- mondta ki a számára is borzasztóan fájdalmas tényt. - Kimimaro se...- A lány szemeiben megjelentek a könnyek.

- Mi?- hirtelen szegény Jugo, azt se tudta mit mondjon.- Tudtam.- szomorodott el végül.
- Kimimaro itt járt mielőtt elment volna. Mondta, hogy valószínűleg nem tér vissza. A többieket nem igazán ismertem. Sajnálom. Tudom, hogy neked sokat jelentettek.- tette a lány vállára a kezét. 

- Szeretnél eljönni a temetésre?- kérdezte Mei bizonytalanul.

- Nem biztos, hogy jó ötlet.- ült be az egyik sarokba a srác.

- Ott leszek én is. Nem lehet belőle akkora gond.- ült mellé a lány.- Na? Mit mondasz?- hajtotta fejét a térdeire és úgy nézett a mellette ülőre.

Jelen:

    Kabuto szólt a lánynak, hogy, ha Jugo is jön, akkor menjen el érte, mert már csak egy óra. Mei, elvette a szemüvegestől a kulcsokat, átöltözött, és elindult az utolsó barátja felé. ,, Vajon milyen érzés lesz, ott állni a tudattal, hogy többé nincsenek?" Mei szemei benedvesedtek újra meg újra. Bekopogott a vas ajtón.

- Jugo. Itt vagyok.- mondta szomorúan, majd kinyitotta az ajtót. Jugo testén szét volt terjedve az átok billog. - Nyugalom. Nem vagy egyedül.- guggolt le a fiú elé, hogy mélyen a szemébe nézzen. A lány egy bátorító mosolyt küldött a barátja felé.- Gyere. Nálam van a ruhád.- ragadt a fiút karon majd kirángatta és egészen a saját szobájáig vezette. Jugo nem most járt itt először, már párszor volt alkalma rá. Mei oda adta a fiúnak a ruháját.- Kint megvárlak.- mondta. Ahogy kilépett, szembe lévő falnak támaszkodott és nézte az ajtót. Borzasztóan érezte magát. Szerencséje volt, kihallgatni egy beszélgetést, Orochimaru és Kabuto között. Annyi volt a lényege, hogy lehet, Hangrejtek több kisebb részre bomlik, és a rejtekhelyek a világ minden részén megtalálhatók lesznek. Értette a lényegét. Több terület, több ember, több információ és stb. Ez marad a ,,fő rejtek" Magyarul... ez az Otokage-torony. Amíg elmélkedett Jugo kinyitotta az ajtót.

- Kész vagyok.- a lánynak, viszont szemet szúrt a kócos haja így vissza tessékelte a szobába.

-Még nem.- kezdett el egy fésűt keresni, amit pár másodperc után meg is talált. - Leülnél az ágyra, kérlek.- a srác engedelmesen helyet foglalt. Mei mögéje ült, majd elkezdte fésülni. A lány már tényleg kezdett az érzelmi küszöbe szélére érni. Tudta, hogy a fiúnál, biztonságba vannak a titkai és teljesen rendbe lenne ha sírna. - Tch...- markolta meg a szoknyáját. Jugo egyből hátra fordult. Lefagyott, amikor látta a lány hulló könnyei és fogalma sem volt róla, hogy mit kéne tennie. Az ő szemei is bekönnyesedett, viszont úgy gondolta, valakinek tartania kell a lányban a lelket. Csak nézte a síró lányt, és félt megszólni félt, hogy a helyzetet csak rosszabbítaná, ha megszólal, hiszen, az, hogy semmi baj, az semmit nem segítene, mert igenis, van baj. A lány tíz perc múlva megemberelte magát. - Készen vagyunk. Induljunk.- mondta hüppögve, ahogy felállt az ágyról, és az ajtó felé indult. A két gyerek, lehajtott fejjel ballagott egymás mellett. A rejtekhely kijáratánál, Orochimaru, Kabuto és egy csapat ninja várta őket. A temető nem épp kellemes érzéssel fogta el a lányt, amikor beléptek. Főleg nem amikor meglátta a sírhelyeket, a legjobb barátai nevével. ,, Ennek tényleg így kellett történni?" A lány nem értette, hogy a társai milyen bűnt követtek el, hogy ilyen fiatalon elmentek. Mei értékrendjeinek teljesen megfelelt az, ahogy éltek. A gyilkosság és a szadizmus a lány minden napi életét képezték. A lány a mestere és Kabuto előtt állt, mellette pedig Jugo. Ők négyen rakták rá először a fehér liliomokat, és a lány a koszorúkat. - Mester?- suttogta Mei.

- Hm?- nézett le a tanítványára, Orochimaru.

- Mért pont mindig azok mennek el akik fontosak számunkra?- könnyesedet be a lány szeme, és továbbra is csak a sírokat nézte. 

- Ha valaki eltávozik, annak vége. A múltja, a jelenne, sőt még a jövője is eltűnik. Bevetésen a halál, dicsőn vagy dicstelenül, de mindig túl gyorsan érkezik. Nem válogat. Ám még a halálukon levőknek is vannak álmaik. Abban viszont mind megegyeznek, hogy vannak számukra fontos dolgok: szülők, gyermekek, barátok, szerelmek. Azok, akik pótolhatatlanok. Megbíznak egymásban és segítenek. Azok, akikkel születésed pillanatában találkozol, és a halálodig mellettük élsz. Végül ezek a láthatatlan fonalak az idő múlásával erősebbé válnak a legerősebb kötélnél. Nehéz elmagyarázni. Mindannyian a köröd részei vagyunk. A kör pedig a te családod.- fejezte be, és ő is abba az irányba nézett mint Mei. 

- Én... Csak azon gondolkodom éppen, hogy minden embernek célja van a világon, amint megszületik? Vajon mit keresünk itt? Fontos kötelességünk van ebben az életben, amit mindenáron teljesítünk?- csuklott el a lány hangja. Ekkor Kabuto fogta meg a vállát és szorította magához. A fiú emlékezett, hogy Kimimaro is ugyan ezt megkérdezte. 

- Mei... Lehetünk kegyetlen gyilkosok, vagy a világot megváltó jók. De... Gondolj csak bele. Semmiben nem különbözik a két fél. Mindkettő számára vannak fontos dolgok, amit egy nap elveszít. Vagy azért mert meghalnak, vagy azért mert ő hal meg. Soha semmi nem tart örökké, ezt jól vésd az eszedbe. Egész Hangrejtek, meg nem értett shinobikból áll. Akik elvesztettek valami fontosat. Akárcsak te. Őket azért vezette ide a sors, hogy erősebbé váljanak és, hogy a fájdalmukat, erővé kovácsolják. Az élettől mindannyian megkapjuk azt az esélyt, hogy tanuljunk a hibáinkból. Hát van aki tanul, valaki pedig újra átéli a hibáját. De ezt neked kell eldöntened. Te miért éled azt át amit átéltél? Keresd inkább erre a választ. És akkor arra is rá jössz, hogy mi az életed célja, mert minden okkal történik.- ,, A Hanghatos, azért tudott olyan jól együtt működni, ahogy, mert mindenkit ugyan azok az elvek hajtottak. Mind a hatan keresték azt amiért élhetnek, és ezt egymásban meg is találták." 

---------------------------------------