Beavatlan (Uchiha Mei) (Átírás alatt)

Stukoyami: A fájdalom kapuja

Mei felállt, nem zavarta, hogy mindene fájt. Nem. Ez most egyáltalán nem érdekelte. Oda sétált Itachihoz, és szembe akart vele szállni, de az első ütésnél elkapta a karját. Csak a haragját akarta levezetni. Egy hirtelen mozdulattal a lányt is a falhoz nyomta Sasuke mellé. Fájt neki. Csalódott a bátyjában. Mindig felnézett rá és tisztelte. De ezek után... Nem adta oda neki az információkat, pedig még be is bizonyította, hogy megvédi a fiút.
      Tudta hogy az az időszak senkinek sem volt könnyű. Reménykedett benne, hogy a múltban történt dolgokat soha senki nem fogja neki felhozni. Tudta, hogy nagy fejfájást okozott a klánjának, de ha ez kellett ahhoz, hogy boldog legyen. Amikor elindult a küldetésre nem erről volt szó, hogy az egyik bátyját el kell rabolnia, a másikkal pedig megküzdenie. Hirtelen a Tsukoyami világában találta magát... újra. Kívülről látta a hat éves énjét, aki a kanapén ült Mikoto mellett, és a nő olvasni tanította a kisgyereket.

- Anyáék mikor jönnek haza?- kérdezte a kislány szomorúan Mikotot.

- Pár napja meg kellett volna érkezniük.- tűnődött. A kislánynak lebiggyedt a szája.- Ne aggódj. Biztos minden rendben.- küldött egy biztató mosolyt a kicsi felé. Hirtelen elsötétült minden. Ahogy újra kinyitotta a szemét, az tárult a szeme elé, ahogyan a család és ő vacsorázik. Kopogtak az ajtón.

- Majd kinyitom.- állt fel Fugaku. Kis idő múlva, viszont vissza jött.- Mikoto. Tudnál jönni?- hívta kedvesét a férfi. A nő felállt és kisétált. A három gyerek kis idő múlva egy fájdalmas hangot hallottak, így odamentek hallgatózni. Amit láttak, megrémítette őket. ,, Ne..." gondolta az idősebb Mei. Mikoto a földön ült és hullottak a könnyei, a férje pedig a vállára tette a kezét.

- Köszönöm. Elmehetnek.- bocsátotta el a két ninját Fugaku. A gyerekek, vissza siettek az ebédlőbe. Fogalmuk nem volt mi történt. Újra elsötétült minden. Majd ahogy kinyitotta szemeit, a kicsi énje az ágyban feküdt és az idősebb unokatestvérét az ágy szélén ült. Itachi azt mondta neki akkor, hogy ne várja Mikotot, hogy esti mesét mondjon, így ő mesélt neki a küldetéseiről. A kislány ragyogó szemekkel hallgatta a bátyját.

- Mei fent vagy?- lépett be Mikoto. - Oh... Itachi, kimennél kérlek?- mondta szomorú hanggal. A nő, ahogy be sétált, felváltotta Itachit aki éppen akkor lépett ki. - Mei. Figyelj...- csuklott el a hangja.- Anyukád és apukád nem jönnek haza...- hajtotta le a fejét. Az ajtó mögött hallgatózó két gyerek, Sasuke és Itachinak könnyek gyűltek a szemükben.

- Hm? Ilyenkor? Kétlem. Szerintem egy tisztáson pihennek.- tűnődött. A kicsi nem igazán értette a helyzet súlyosságát.

- Nem... Soha többé nem jönnek haza...- hullottak Mikoto könnyei a kislány takarójára. Az idősebb Mei, nem bírta az akkori énje értettlen arcát nézni.

- Itt hagytak? Biztos vissza jönnek, ne aggódj. Te is ezt mondtad.- mondta a kicsi Mei mosolyogva. ,, Mért nem érdekelt eddig, hogy élnek-e vagy halnak?!" Főszereplőnk kisebbik énje felállt az ágyról és oda sétált a jövőbeli énjéhez és megfogta a kezét.
- Miért sírsz? Valami baj van? Anyáék haza jönnek meglásd.- mosolygott reménytelien. Mei szíve szerint át ölelte volna a kislányt, de tudta, hogy ez nem lehetséges. De akkor, hogyan látja. Ezt az egy dolgot nem értette, végül rájött, hogy végül is egy genjutsuban van.

- Anyukádék nem jönnek vissza.- mosolyodott el keserűen.

- Anyáék...- fordult vissza a nagynénje felé.

- Igen, meghaltak. De ne aggódj, minden jobb lesz ezután.- simította végig a kislány vállát, aki viszont hirtelen eltakarta az idősebbik énje szemeit. Mei azt hitte, vége az álomnak, de közel sem erről volt szó, csupán egy kellemes, napsütötte mezőn találta magát. Egy fa tövében ücsörgött és ölében egy virág koszorú feküdt. Mellette egy ismerős alak támasztotta magát.- Kimimaro.- örült meg neki.