Beavatlan (Uchiha Mei) (Átírás alatt)

A szívedbe égett múlt

- Maradj ki ebből!- nyöszörögte Sasuke a húgának. Nem ironikus. A lány hat éves volt amikor utoljára látta a két bátyját és öt évre rá újra együtt csak most megakarják egymást ölni. Hát ugye a testvéri szeretet. Mindenki meglepődött Sasukét halva, Mei pedig segített neki felállni. - Itachit én ölöm meg. Az enyém!- jelentette ki.

- Öcsém. Hord el magad és a húgunkat. Most nem érdekeltek.-  mondta a legidősebb Uchiha. A lány rettentően el volt szomorodva, hiszen nem így tervezte azt, amikor Itachival újra találkozik. Sőt sehogy se tervezte igazából.

- Hát azt leszarom!- kezdett el ismét az idősebb felé futni Sasuke. De Itachi egy jól irányzott hasba rúgással a falig repítette.

- Sasu...- akarta kiabálni Mei, de az idősebb bátyja felemelte a pólója gallérjánál fogva és neki vágta a falhoz. Akkor és ott senki nem tudta elképzelni Itachi rideg arcát nézve, hogy ez a harc őt évekig emésztette. Fájt neki, hogy a két kisebbet bántania kellett. 

- Te rohadék!- kiabálta az Naruto.

- Menj vissza! Ne üsd bele az orrod a dolgunkba!- rivalt rá Sasuke a Jinchurikire.- Már megmondtam. Erre a napra készültem egész életemben, hogy megöljem!- állt fel újra Sasuke. A fiút abban a percben senki nem tudta megállítani. Mei elképesztőnek találta a fiatalabbik bátyja szívósságát. Úgy érezte, jelenleg képtelen lenne rá, hiszen valószínűleg nem egy bordája tört csak el. Azt tervezte, hogy egy kicsit pihen, össze szedi magát, és, ha szükség lesz rá, akkor támad majd.
- Újra.- Emelte fel fejét- Nekem kell végeznem vele.- Mei meg se próbálta megállítani.

- Ám legyen.- szólt kimérten Itachi. Jiraya elindult, hogy a gyerekek védelmére keljen, de a magas kék színű ember megállította.

- Halhattad vénember! Ez az Uchiha testvérek csatája. Hagyjuk őket had agyalják meg egymást. Bár a lány nem hiszem, hogy sok vizet fog zavarni.- Ha Mei rendesen tudott volna mozogni, neki rohant volna, de a jelenlegi állás szerint erre nem volt lehetősége. Nem mintha nem élvezte volna a filmbe illő parádét, de a testében lévő fájdalom megakadályozta ebben. 

- Meghalsz féreg!- üvöltötte Sasuke, eközben Itachi meglendítette a lábát a lány viszont a bátyai közé ugrott, így a rúgás őt találta el. Elkapta egy köhögő roham és Mei ahogy oda emelte a kezét a szájához feleszmélt, hogy ez bizony vér. Hirtelen kissé megijedt, de aztán eszébe jutott, hogy rosszabbat is élt már meg.

 - Mei!- kiabálta egyszerre a két ,,csapattársa". Itachi félre hajította (az a testvéri szeretet) majd Sasukét is elintézte.

,,Ez nem lehet igaz. Mi a fészkes fenéért kellett elém ugrania?!" gondolta Sasuke. Itachi újra felemelte a pólóját fogva majd újra gyomorszájon ütötte és eldobta bő három méterre a kis ,,csapattól".  ,, annyi év telt el és most is játszva legyőz." Mei tényleg úgy gondolta, hogy ennyire alul még nem teljesített. Akár mennyire is fájt beismernie, de mióta Konohába érkezett kissé elpuhult.

- Nem kegyelmez nekik.- szólalt meg az a kék ember. Mei felállt, vagyis próbált amikor, Itachi belekezdett egy monológba, amit a lányhoz intézett

- Ugye emlékszel,hogy nem vagy a vér szerinti húgunk. - A szavak Mei szívét tőrként szúrták át. Mindig igyekezett beilleszkedni az unokatestvérei családjába, de soha nem sikerült igazán. Fugaku, Itachi és Sasuke apja, sose törődött vele, akármennyire is próbálkozott a kislány, hogy kivívja magának a tiszteletet.- Miután a szüleid meghaltak, az anyánk és az apánk rengeteget veszekedtek, mert anyánk mindenképp azt akarta, hogy nálunk maradj, de apánk egyértelmű válasza erre az volt, hogy nem, hiszen egy ilyen gyenge gyereknek semmi keresni valója a klán vezér családjában, viszont valami csoda folytán velünk maradtál. Egy folyamatosan a szülei után bőgő kisgyerek, aki nem volt hajlandó aludni, mert a szüleit várta. Képtelen voltál felfogni, azt az egyszerű dolgot, hogy ők többé nem jönnek vissza ők már csak emlékek voltak számunkra. Aztán amikor bekerültél az akadémiára abban a röpke félévben, egyre több gond volt veled és a folytonos balhéiddal. Miután önző módon nyom nélkül eltűntél, anyánk szinte belebetegedett abba, hogy már te se vagy. Az egyetlen értékes dolog ami a húgából maradt, azt is elvette tőle az élet. Ahogy elfogadta, a halálod, pár hónapra rá meg kellet halnia. A maradék idejében miattad nem lehetett boldog.- fejezte be Itachi olyan mély megvetéssel, hogy Meiben eltört valami. A gyűlölet lángjai ébredtek fel szívében, de nem Itachi iránt, hanem a jelenlegi helyzet felé vetült eme negatív érzés. Viszont még mindig nem érzett megbánást. Ha most vissza menne az időben, nem akadályozná meg hogy ,,elrabolják", sőt önként menne.

- Szerinted... én ezt akartam?!- kezdte a hazug színészkedést, még ha a könnyei igaziak is voltak, azt nem a családja vagy a klánja miatt ejtette, hanem mert csalódott és Kimimaroért is aggódott. -Szerinted azt akartam, hogy bárki meghaljon?! Én választottam azt az utat, hogy elraboljanak?- üvöltötte a lány könnyei közt, ahogy próbált feltápászkodni iszonyatosan fájt neki és levegőt se kapott. Egy dolgot akart csak, haza menni. Néma csend volt és mindenki a kiakadt testvéreket nézte. Mei tudta. A bátyjának igaza van, hiszen hallotta Fugakut és Mikotot veszekedni az ő hibájából. De annyi év telt el. Miért kellett ezt az orra alá dörgölni. Ez volt az egyetlen dolog amit nem értett.- ÉS TUDOD MIT?! NEM BÁNTAM MEG. Ugyan nem sok mindenre emlékszem, de tudom, hogy boldog voltam...- halkult el a lány a végére. Újra az ismeretlenül ismerős helyen találta magát.

- Pontosan emlékszel mindenre. Úgy tűnik bevették a kis színjátékod.-hallatszott a szórakozott hang.

- Takarodj a fejemből, te szemét.-kiabálta dühösen.

- Akkor hát nem kellenek az információk. Oké, megértem.- halványult el, Mei pedig ismét a való világban találtam magát.

- Francba.- a csalódás úrrá lett rajta és ahogy felült a lábait a mellkasához húzta és úgy ölelte át a térdeit, elrejtve ezáltal meggyötört arcát a világ elől.- Gyerünk, úgy is tudod ki vagyok.- suttogta némán. Sasuke a földön ült és a könnyeit próbálta vissza nyelni, miközben vissza emlékezett azokra a napokra, hetekre, hónapokra, amiről Itachi beszélt. A legidősebb Uchiha lassan lépett az öccse mellé majd leguggolt vele egy szintre.

- Miért vagytok ilyen borzasztó gyengék? De komolyan. Szánalmas. Nincs bennetek elég gyűlölet, ahhoz, hogy bárkit meggyilkoljatok.- súgta bele a fiú fülébe, miközben neki nyomta a falnak.  Mei agyában minden végig pörgött. Honnan tudott a tervekről Itachi? Nem az a fajta ember volt aki ki jött volna Sasorival. Mellesleg Sasori már rég elment Hangrejtekből. És az információk? Milyen információk? A csapatáról? A belső titkokról amiről Kabuto azt hitte elrejtheti előle?
      Nem kellett nagy kunszt ahhoz, hogy a lánynak hazudni lehessen. Nagyon naív volt, de okos is egyben. Vagyis, nem okosnak inkább erőszakosnak. Erőszakos volt, ha valamit megakart szerezni. Legyen az egy tárgy, vagy információ. Hangrejtek tökéletesnek tűnt, ezért sem aggódott. Az utóbbi másfél évben viszont megváltozott valami. Más lett valahogy. Kimimaro óvatosabb volt vele, és meg komolyodott. Sokkal többet révedt a gondolataiba mint előtte, és valahogy néha a mosolya is megváltozott. Még mindig varázslatos volt a lány szemszögéből, de mintha sajnálná őt. Nem értette mért sajnálná őt bárki is. Hiszen tényleg nagyon boldog volt ott. Nem ezek adtak csak aggodalomra okot. Kimimaro sokszor eltűnt, akár több hétre, és ezt azzal magyarázták, hogy sok a dolga. De... akkor biztos szólt volna, vagy kérte volna a lány segítségét, hiszen a fiú megígérte, hogy a legtöbb dolgot megtanítja neki amit csak tud.