Beavatlan (Uchiha Mei) (Átírás alatt)

A kígyók csapata

A Végzet-völgye... Oka lett volna, hogy Meit előtte érte utol a kellemetlen érzés, mely a szívébe mart? Lehet, de... ezt már sose tudjuk meg. Viszont a tény az tény, hogy egész elkövetkezendő életére kihatott Kimimaro halálának a fájdalma. A helyzet az, hogy eleinte az egész fizikai és lelki mivoltját emésztette, viszont később, már csak a lelkét kísértette.

Naruto lassacskán beérte a két testvért, pontosabban a Végzet-völgyében. Amikor Sasuke észre vette egykori csapattársa jelenlétét megfordult és nem bírta ki, hogy valami bántót ne szóljon. Mei rettentően örült most a szőke fiúnak, mert tudta, hogy itt még ellesznek egy kis ideig így helyet is foglalt a földön, hiszen még mindig rettentően szúrt a szíve és a füle is elkezdett sípolni. A Hanghatos többi tagja még mindig nem tért vissza, de Mei tántoríthatatlanul reménykedett a visszatérésükben.

- Mindannyian az életüket kockáztatták érted!- Kiabálta Naruto.

- Ez kedves tőlük.- válaszolta az idősebbik Uchiha.- De ma. A veletek való ninjás játszadozás véget ér.-

- Ezzel arra célzol, hogy a barátaink feleslegesen harcoltak?!- kiabált a szőke. Mei hátrébb csúszott, mert érezte, hogy az ellenfél neki ugrik a bátyjának. És így is lett. A lány már ezek után nem sokat hallott a beszélgetésből, miután a két fiú mögötte csapódott a földbe. Egyre lankadt a figyelme és ezáltal a történéseket sem tudta úgy követni. Tisztában volt vele, hogy nem sokáig húzza és elfog ájulni. Egy idéző jutsut még végre hajtott. Három kígyó, Mei hűséges segéd barátai, Honda, Mitsuda és Hanada. Hondanak világosszürke pikkelyei és ég kék szemei vannak, valamint szemei körül a pikkelyek színe türkiz. Mitsuda világos szürkéslila, zöld szemekkel, Hanada pedig fekete és piros szemei vannak. Ők hárman voltak eddig azok, akik képesek voltak elviselni Mei zavaros és olykor idegesítő természetét.

- Mászatok a hajam alá...- suttogta halkan.- Ha bármi történik segítsetek annak a sötét hajú fiúnak. Ő a bátyám. Ha nem ébrednék fel, kísérjétek el Hangrejtekbe, majd utánatok megyek.-

- Mi történt?- kérdezte Mitsuda. Ő egy törődő kedves fajta, aki ragaszkodik, gazdájához.

- Ha épségben haza érünk elmesélem...- mosolygott a lány. Nem kellettek többé szavak, a három kígyó engedelmeskedett. Amint ez meg történt Mei feladta a harcot a fájdalom és fáradság kobinációja ellen és eldőlt, akárcsak egy fadarab.

Mi lehet ez a fájdalom? Hiszen nem sérültem meg... De akkor... Mindegy is. Mivel lehetnék az előnyünkre? Ez a harc úgyis elhúzódik szóval... Lesz időm össze szedni magam. Addig a srácok helyettesítenek. Mit kéne tennem, ha felébredek... avatkozzak közbe, hogy Sasuke minél kevesebb sérüléssel megússza vagy... maradjak ki a balhéból. Szívem szerint egyből haza mennék ahogy felébredek, de ha nem Sasukéval, vagy az ő megérkezése után érek oda, akkor bánhatom az életem... Fhuuuu... mekkora szívás... Hát nincs mit tenni... meg kell várnom.

- Anya! Elmehetek Itachival edzeni?- kiabált oda a hat éves Sasuke anyukájának.

- Rendben.- egyezett bele Mikoto. A legidősebb Uchiha testvér éppen akkor sétált le a lépcsőn, Sasuke pedig éppen akkor rohant fel, hogy össze szedje a ninja felszerelését.

- Én is menni akarok.- rohant Mei, Itachihoz és belekapaszkodott a pólójába.

- Nem. Még itthon kell maradnod.- sétált oda az anyuka, és felvette a kislányt, de ő csak makacsul kapaszkodott idősebbik bátyjába.

- Mei, még nem gyógyult meg a lábad. Ha, most szót fogadsz, akkor legközelebb eljöhetsz velünk.- a lány csak felfújta az arcát, de végül engedelmeskedett.

- Kész vagyok!- rohant le a kisebbik fiú oldalán egy táskával. -Mehetünk.- mosolygott vidáman.

- Elmentünk.- lépett ki az ajtón Itachi, Sasukéval az oldalán.

- Mei te nem jössz?- kérdezte a kisebbik. A lány csak durcásan elfordította a fejét. Az anyuka küldött egy szúrós pillantást a fiára.- Upsz... Bocsi.- vissza sietett a húgához. - Majd legközelebb.- mosolygott és lábujjhegyre állva megsimogatta a lány fejét, majd kisietett.

- Eljössz velem boltba?- mosolygott rá Mikoto, a nővére lányára, aki boldogan egyezett bele. Olyan négy óra lehetett mikor haza értek és neki álltak vacsorát készíteni. Mire végeztek Mei tiszta lisztesen állt a széken, ami azért kellett, hogy felérje a pultot. Mikoto oda sétált a full lisztes kislányhoz, és egy vizes ronggyal elkezdte törölgetni az arcát.

- Megjöttem.- kiabált az ajtóból Fugaku. A lány boldogan rohant oda a férfihez és ölelte át a lábát. Mikoto férje csak meglepetten figyelte a kislányt. Egyáltalán nem akarta, hogy hozzájuk kerüljön, viszont be kellett vallania, hogy mióta velük él, igenis megkedvelte. - Lisztes lesz a nadrágom.- végül csak ennyit mondott. Mei egyáltalán nem vette zokon, hiszen igaza volt. Mikoto az ajtóban állt és törölgette a kezét, majd átölelte a férjét.

- Mei, gyere. Be kell még fejeznünk a vacsorát. A bátyáit hamarosan haza érnek.- mosolygott az anyuka, miközben vissza tessékelte a lányt a konyhába. Fugaku elment átöltözni, utána pedig a nappaliban lévő kanapén foglalt helyet egy újsag társaságában.

- Itthon vagyunk!- hallatszott Itachi hangja a bejárati ajtóból. Kislány újra hatalmas boldogsággal rohant ki átölelni az újonnan érkezőket, viszont most annyi különbség volt, hogy most a legidősebb bátyja felvette és úgy ölelte vissza. Mikoto ekkor sétált eléjük.

- Pont jókor. Mindjárt kész a vacsora. Menjetek tusoljatok le. Addigra mi is végzünk.- mosolygott kedvesen.

- Rendben Anya!- rohant fel a lépcsőn boldogan Sasuke. Fél óra múlva mind a két fiú, makulátlanul sétált le a lépcsőn. Amikor beléptek a konyhába, az anyjuk mosogatott Mei pedig segíteni akart neki, de valójában csak a vizet pancsolta szét. így már nem csak lisztes volt, hanem vizes is. Szemmel láthatóan jól szórakoztak. Mikoto észre vette a két fiát.

- Itachi. Kérlek mosd le Mei arcát és öltöztesd át. Addig kitálalom a vacsorát és csinálok egy kis rendet. - kérte idősebbik fiát. Itachi oda sétált a négy éves kislányhoz és felvette.

,, Szép emlékek nem de? Az igazság az, hogy nem emlékszem minden részletére már."
Az emlékeknek lenyomata van az ember lelkén. Nem egy mozgó, részletes film, hanem pár képsor szövegfoszlányokkal. Ezek a lenyomatok határozzák meg, hogy kik is vagyunk valójában. Sok emlékre keserűen tekintünk vissza, hiszen bántottak és megsebeztek minket. Ezektől sose fogunk megszabadulni, életünk végéig magunkon cipeljük ennek a súlyát. Ha nem vagy elég erős, hogy ezt a terhet elbírd elbuktál. Elbuktál? Valóban ez a megfelelő szó rá? Inkább úgy fogalmaznék, hogy elestél. Nem kell a porban maradnod, fel tudsz állni. Ha pedig  súlyosabban megsérültél, majd jön valaki aki felsegít és elkísér a kórházba, a gyógyulásod felé vezető úton. 
Ezt lehet képletesen is érteni, de nem játék.

Emlékek. Tényleg ezeknek kell meghatároznia azt akik vagyunk?