A vér jogán

10. rész

Mark

Képes volt így itt hagyni. Megalázva érzem magam. Nem, amit most érzek, az ennél sokkal rosszabb. Dühösen rángatom meg bilincsemet, de nem enged, szorosan a falhoz szögezve tart. A vas érintése folyamatosan szívja el energiámat, érzem, hogy gyengülök.

– Ezt nem akarom elhinni! – Mérgelődök tovább.

A tegnap éjszaka eseményeit még most sem tudom felfogni. Meg akartam ölni, erre az ágyában kötöttem ki, ráadásul alatta. Az egómnak kifejezetten nem tesz jót, szörnyülködök magamban. Miért engedtem neki, hogy azt tegye velem, amit csak akar?

Lenyugtatom magam, és mivel úgy sincs más lehetőségem, átgondolom, hogy pontosan mi is történt. Elzavartam azt a nőt, aki úgy rá volt csimpaszkodva. Ha jobban belegondolok, azért tettem, mert felforrt bennem a féltékenység. Mit képzelt, hogy csak úgy fogdossa azt, ami hozzám tartozik. – Hogy mi? – Lepődök meg magamon. Nem, nem tartozik hozzám, és nem is akarom!

Oké, lépjünk tovább. Nekiszegeztem a tőrt, de gyorsan fordított a helyzetünkön. Biztos csak azért történhetett meg, mert elbódított az az átkozottul szexi illata. Szégyenszemre nem is nagyon ellenkeztem. Nyelvének érintésére még most is sóvárogva gondolok, fellobban bennem az érzés, hogy újra érezni akarom.

– Verd ki a fejedből! – Utasítom magamat, de nem tudom megtenni.

Olyan érzékien csinálta, és amikor a fogait belém mélyesztette, hát... Először a sugárzó fájdalmat érzékeltem, de utána jött az az eufóriás érzés. Úgy éreztem, ez a világ legtermészetesebb dolga.

Végül a karjaiban tartva hazacipelt, és a többi már történelem.

Nem akarhatom újra látni, érezni, és amit a legjobban el akarok kerülni, hogy újra alatta vergődjek az élvezettől.

– Hazugság! – Jelentem ki szomorúan.

Sajnos tudomásul kell vennem, hogy igenis ezt akarom, végtelenítve.

– Légy átkozott! – Sírom el magam. – Mégis mit tettél velem?

Belemerülök az önsajnálat mocsarába, hogy a végén úgy érezzem, én csak egy áldozat vagyok csupán. Ő a gonosz, hogy ezt tette velem, és elérte, hogy utána vágyakozzak.

Ráadásul ott van az az átkozott macska is! Legközelebb, ha egyáltalán még lesz, kitekerem a nyakát, letépem a fejét és odadobom a farkasoknak. Azok majd válogatás nélkül befalják. Igen, ezt fogom tenni, ígérem meg magamnak.

Több, mint egy napja szenvedek már ebben az átkozott szobában, amit beleng a szantálfa illata, és egy pillanatra se hagyja érzékeimet pihenni.

Végre csörög a telefonom, és lábamat kinyújtva, nagy kínlódások közepette közelebb húzom. Sietve persze, hogy abba ne hagyja a csörgést. Addig ügyeskedek, míg lábujjammal sikerül felvennem, és még kis is tudom hangosítani.

– Haligali! Sikerült már eltenned láb alól?

– Kamphan! De jó, hogy hívsz! Segítened kell!

– Nekem? A nagy vámpírvadásznak?

– Igen, neked! – Sóhajtom mérgesen.

– Ugyan, mit tudnék én, alantas naplopó segíteni? – Viccelődik, de valamiért nem veszem a poént.

– Gyere el értem! Szükségem van rád!

– Mikor induljak? – Kérdezi.

– Az se lenne baj, ha már itt lennél!