A vér jogán

12. rész

Mark

Kár volt hinnem apámnak. Ahogy beléptem szobám falai közé, hangos csattanás kíséretében bezárult mögöttem az ajtó, és belülről többé nem nyílt ki. Próbálkoztam, feszegettem, dübörögtem rajta, de nem történt változás. Dühömben felforgattam az egész szobámat, majd leültem a közepére. Felhúztam térdemet, karjaimmal átöleltem, és beletemettem arcomat.

– Miért ver engem a sors? – Kérdezem magamtól.

Választ hiába várok, nem kapok. Tudom, hogy nem sikerült elvégeznem a küldetést, de ez a büntetés azért túlzás. Hacsak nem, más miatt bűnhődök. Valószínűleg ez lehet az igazi ok.

– De mégis micsoda? – Töprengek tovább.

Végül összeszedtem magam erőt gyűjtöttem, így tiszta fejjel gondolkozhattam tovább. Felkeltem, és elkezdtem rendet rakni. Ekkor eszembe jutott az a tiszta lakás, ahol utolsó szabad napjaimban tartózkodtam. És nem csak az, hanem annak átmeneti tulajdonosa is.

– Most örülsz? – Intézem neki szavaimat, bár ő nem hallhatja. – Minden a te hibád!

A lelkem mélyén tudom, hogy nem őt kellene hibáztatnom, nem tehet róla. Mégis, jól esik, hogy valakit szidhatok. Elképzelem, ahogy szeme csillogva pillant rám, harmatos ajka mosolyra húzódik, miközben hozzám hajol, és azt súgja én megmondtam.

Jobb lett volna, ha soha nem találkozunk. Átkozom azt a napot, mikor apám feladatul adta őt nekem. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz eltenni láb alól, sőt a lehetetlennel határos.

Végre végeztem a rendrakással, és fáradtan dőlök be az ágyba. Karomat, lábamat széttárva a plafonra bámulok.

– Vajon meddig leszek bezárva? – Töprengek. – Sokáig nem fogom ezt kibírni.

Ekkor nyílik az ajtó, és Öreg barátom sétál be rajta egy megrakott tálcával.

– Hogy vagy hercegem? – Kérdezi.

– Szerinted? – Felelem unottan, majd felülök. – Mi baja lett apámnak, hogy bezárt a szobámba?

– Bírd ki még egy kicsit – mondja. – Már dolgozunk a kiszabadításodon.

– Kivel? – Nézek rá kikerekedett szemekkel.

– Még nem kell tudnod – ül le mellém. – Hogy érzed magad? – Vet rám aggódó pillantást.

– Nem túl jól. Törni, zúzni van kedvem.

– Kíméld magad, még nem tudod, mi vár rád.

– Ugyan, mi várna? – Nyújtom ki a lábam. – Rám szakad a plafon?

Válaszomat figyelmen kívül hagyja, és sejtelmesen elmosolyodik.

– Attól sokkal több minden.

– Higgyem is el? Nézz körbe. Be vagyok zárva!

– De nem sokáig – próbál vigasztalni. – Apád mit mondott neked utoljára?

Erősen gondolkozni kezdek, hogy felidézzem beszélgetésünket, mikor bevillan.

– A szeretője terhességéről beszélt. – Válaszolom.

– Akkor meg is van a válasz.

– Mégis micsoda?

– Fenyegetést jelentesz rájuk nézve. – Töpreng el. – Ha átgondoljuk...

Ezt a pillanatot választotta az egyik őr, hogy ránk nyisson.

– Lejárt az idő – jelenti be – mennie kell.

Fürgén feláll barátom, és menni készül.

– Gondolkozz el azon, amit mondtam, és egyél. Később jövök.