A vér jogán

23. rész

Mark

Türelmesen végighallgattuk Vee magyarázkodását Yoo miatt. Részben megértem azt a nyamvadt macskát, de azt már nem, hogy ilyen sokáig átvert minket. Milyen jót szórakozhatott magában, miközben folyamatosan szívta a véremet.

– És még én vagyok vérszívó? – Adok hangot felháborodásomnak.

– Most már nem fogja – szipogja Kamphan.

– Ne hisztizz már! – Bosszankodom tovább, de csak azért, hogy eltereljem barátom figyelmét. – Olyan, mint a bumeráng. Mindig visszatér!

– De mikor?

Ez egy nagyon jó kérdés. Vee nemsokára indul, minket hátrahagyva. Hozzá csatlakozik majd Yoyo, és hogy mikor látjuk őket legközelebb? Nem tudom. Még abban se vagyok biztos, hogy meg fog történni. Lehet, hogy egy villámtámadással gyorsan eldől a csata, de éppen hadjárattá is alakulhat.

Barátomra pillantok, és átkarolom vállát, majd megvigasztalom.

– Hamarabb, mint gondolnád!

– Így gondolod? – Kérdezi.

– Naná! Gondolj bele... – Sóhajtok egy nagyot és folytatom. – Vee elmegy. Yoo csatlakozik hozzá, mert nem tud sokáig a gazdája nélkül létezni. Vee pedig... Nem tud nélkülem élni. Szóval, nincs más választásuk, mint visszatérni.

– Ez jó hosszú monológra sikeredett! – Mosolyodik el kényszeredetten.

– Már az se jó, ha megvigasztallak? – Nevetek fel. – Mégis ki fog jobban hiányozni, a macska, vagy aki lett belőle?

– Hülyéskedsz? Persze, hogy a cicusom! – Döbben meg. – Azt, amivé vált, nem ismerem.

– Nem sok minden változott, csak annyi, hogy kevesebb szőr borítja, és még válaszolni is tud.

– És formás a feneke... – Suttogja.

– Ezt bezzeg észrevetted? – Vigyorodok el. – Erre kivan az eszed!

– Jól van, na! Nem vagyok vak! – Arcát elönti a pír. – Ott billegtette előttünk.

– Tudom! – Temetem arcomat tenyerembe. – Beleégett a retinámba! Most örökké látni fogom azt a képet!

– Milyen képet? – Érkezik meg Vee a hátunk mögül.

– Nem érdekes! – Felelem, miközben szorítok helyet neki a farönkön.

Átveti lábát rajta, közelebb húzódik, átölel, állát pedig vállamon nyugtatja. Már csak Yoyo hiányzik, hogy teljes legyen a csapat. Viszonylag megszoktam, hogy mindig körülöttünk sertepertél, ráadásul Kamphan nagyon megszerette. Hát, most már nagyon úgy tűnik, hogy a fenekét fogja kedvelni, mosolyodom el a gondolatra.

Szomorúan gondolok a reggelre. A felkelő nap sugaraival Vee távozik, és már most hiányzik. Megtiltotta, hogy vele menjek, amit megértek, de mégis, a szívem azt súgja, hogy vele tartsak. Most az egyszer nem vitatkozok vele.

Kamphan ezt a pillanatot választotta, hogy észrevétlenül elillanjon, így magunkra maradtunk. Valahonnan a semmiből egy pokrócot terített a vállamra. Én is átvetem lábamat a rönkön és nekitámaszkodok mellkasának. Ha lehet, még szorosabban átölel, és együtt nézzük a ragyogóan szikrázó holdat.

– Sikerült elérnem a barátodat. – Kezdi el a mai napi beszámolóját.

– Hogy van? – Kérdezem.

– Lázban ég! – Válaszolja. – Minden erejével szervezkedik.

– Ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor annak úgy kell lennie.