A vér jogán

24. rész

Vee

Mikor megérkeztem, óriási káosz fogadott. Egymás hegyén-hátán álltak a sátrak, nem volt kijelölt gyakorlótér, a kantin is csak hevenyészett volt. Első látásra azt gondoltam, hogy hátat fordítok és elmenekülök. Akkor ez látszott a legjobb lehetőségnek.

Mindenki furcsán nézett rám, nem tudták ki vagyok. Végigmértek, majd elfordultak és sutyorogni kezdtek. Nagyon zavarbaejtőnek találtam, és azt éreztem, hogy semmi keresnivalóm itt. Kicsit kérdezősködtem, hogy merre találom az Öreget, de csak félfogról vetett válaszokat kaptam, vagy még azt se. És még ezek a lények akarnak mellettem harcolni? Egyszerűen nevetségesnek találtam a helyzetet. Fél éjszakán át bóklásztam a táborban, mikor végre hasznos információhoz jutottam, egy fiatal vámpírnak köszönhetően.

– Látja azt a féltetős házat ott? – Mutat a legnagyobb felé.

– Igen – felelem.

– Na, az mellett van egy kisebb piros sátor. Ott megtalálja, akit keres.

– Köszönöm – mosolyodom el, és megindulok a mutatott irányba.

Bekopogok az ajtólapon, és amikor hallom az engedélyt, belépek. Nagyobb, mint amit kívülről látni. jobb oldalt egy hevenyészett priccs foglalt helyet, középen egy asztal, teli papírhalmokkal. A gyér megvilágításban a papírok fölé görnyedve találok, és viszonylag fiatal férfit. Talán a harmincas évei elején járhat, de ezt sose lehet tudni, a mi fajtánknál.

– Kit keres? – Kérdezi fejét fel sem emelve.

– Az Öreget. – Felelem csendesen, és továbbra is az előttem álló személyt tanulmányozom.

– Ki keresi? – Jön az újabb kérdés, de már kezd idegesíteni, hogy még csak az arcomba se néz, nemhogy a szemeimbe.

– Vee Vivis – jelentem be magamat.

Erre már felpillant, és kíváncsian végigmér. Felegyenesedik, kezét háta mögött összekulcsolja és megközelít. Kicsivel alacsonyabb, mint én, vékony testalkatú, hosszú, sötétbarna haját varkocsba fogta, fekete szemei pedig a kíváncsiságtól és az értelemtől csillog.

– Szóval, te lennél az – ez nem kérdés volt, inkább kijelentés.

– Nagyon úgy néz ki – felelem. – Esetleg körbe is forduljak? Hátha kimaradt valami részlet.

– Nem kell – legyint egyet.

– Te vagy az... – Hümmög tovább, mi már kezd az agyamra menni.

Hová jöttem én? Elmebetegek táborába?

– Elnézést, de találkoznom kellene az Öreggel, tudja, merre találom?

– Persze, hogy tudom – néz rám rafináltan.

– Meg is mondaná? – Kezdem elveszíteni türelmemet.

– Itt áll maga előtt.

Kijelentésére leesik az állam, valamiért nem így képzeltem el. Hajlotthátú, kopaszodó, ráncos öregembernek képzeltem el. Hirtelen fellobban a féltékenység apró szikrája. Ő lenne a párom barátja? Túl jóképű hozzá, jó testfelépítésű, és sugárzik belőle az intelligencia. Esélyem se lenne mellette.

– Tudom ám, mi jár a fejében! – Kuncogja el magát. – De azonnal verje is ki a fejéből!

– Honnan tudja?

– Mégiscsak bölcs lennék, vagy mi a szösz! – Feleli. – Amúgy meg, a mi fajtánkat nem érdekli a test öröme.

– Elég rossz lehet maguknak.