A vér jogán

5. rész

Vee

Egy újabb nap a paradicsomnak nevezett pokolban. A mai sem lesz különb a többinél. Elvégzem a szokásos rutinomat, amíg meg nem zavar ez a folyton nyivákoló macska. Pár hete már velem van, és kicsinál idegileg. Eddig csak magamról kellett gondoskodnom, és jó is volt az úgy nekem. De most itt van ez a vattapamacs, aki mindig kajáért nyarvog.

– Már megint éhes vagy? – Nézek le rá.

Ő pedig, csak körbesétálja a lábam, hozzádörgölőzik, és leül elém.

- Az istenedet. Miért nem tudod kiszolgálni magad? – Bosszúsan sóhajtok, de azért megyek és nyitom is a hűtőajtót.

Kiveszem a kedvenc sonkámat, és szelek belőle pár szeletet, majd fel kockázom. Végül odateszem a cica elé, aki egyből rá is veti magát. Olyan jóízűen falja a finom falatokat, hogy megmosolyogtat. Észbekapok, és leolvasztom az arcomról a mosolyt. Idejét se tudom, mikor éreztem magam valami vagy valaki miatt ilyen jól.

– Jó dolgod van, tudod-e? – Guggolok le hozzá, és megsimogatom fejét, mi dorombolásra készteti.

Mikor végzett az evéssel, elkapom és bevonulok vele a fürdőszobába.

– Ideje a fürdésnek! – Mintha értené, mit beszélek, elkezd kapálózni, tekeregni, de nem hagyom magam.

Milyen lenne már, ha egy ilyen kis vakarcs legyőzne? Nem hagyhatom! Én vagyok az úr a háznál. Beletettem a kádba, és már engedem is rá a vizet. Prüszköl, fúj, és igencsak morcosan néz rám, mint aki éppen megátkozni készül. Gyorsan öntök rá sampont, és átdörzsölöm egyre kerekedő apró testét. Számos karcolással lettem gazdagabb, de nem zavartatom magam, pillanatok alatt begyógyul.

Sikeresen legyőztem őfelségét, megszárítottam, de úgy néz ki megsértődött. Gonoszan rám pillant, majd tüntetően hátat fordít nekem és elballag. Viselkedésén hangosan nevetni kezdek, de annyira, hogy még a hasam is belefájdul.

– Gyere vissza, te átok! – Kiálltok utána, mire visszanéz, kinyújtja nyelvét, és tovább ballag.

Vajon minden macska ilyen, vagy csak ő különleges? Nem tudom, de nem is érdekel. Ennyi, belopta magát a szívembe. Pedig igen vastag jégpáncél borítja, melyen most hajszálnyi repedések kezdenek el keletkezni.

Felveszem a kabátomat és a cipőmet, mire Yoyo egyből megjelenik, és kíváncsian néz rám azokkal az értelmes szemeivel.

– Te is szeretnél jönni? – Kérdezem tőle, erre ő közelebb jön.

Legyen, felveszem és a felső zsebembe rakom. Pont akkora rajta a zseb, hogy kényelmesen belefér, csak a feje kandikál ki. Elindulunk hát a bevásárló körútunkra. A közeli szupermarketbe megyünk, ott mindent megtalálhatok, amire szükségünk van.

– Húzódj lejjebb! Nehogy észrevegyenek! – Suttogom a cicának, és csodák csodája, teszi, amit mondok.

Fogok egy bevásárlókocsit és elindulok a sorok között. A konzervhalak előtt elhaladva, meghallom cicám halk nyávogását, mire megtorpanok.

– Halat szeretnél? – Újabb nyávogás.

Hmm... Vajon mit szeret ez a kis jószág? Lazac vagy tonhal? Legyen mindkettő. Kiválasztom a legjobb minőségűeket, és belerakom a kocsiba. Kerül még bele garnéla, tenger gyümölcsei, sertéshús, rizs és zöldségfélék. Gondolatban már grillezem is a húsokat, kis ragacsos rizzsel és papaya salátával.

Beállok a sorba, és türelmesen várom, hogy sorra kerüljek, mikor elfog egy furcsa érzés. Mintha valaki figyelne. Óvatosan körbepillantok, de semmi furcsát nem látok. Egy idős néni nézegeti a konzerveket, egy gyerek az anyja kardigánját rángatja, miközben az édességek felé mutat. Biztos, csak hallucinálok.