A vér jogán

22. rész

Vee

Csak úgy röppennek a hetek, hónapok. Minden napomat gyakorlással töltöm. Tényleg komolyan veszem, hogy meg kell védenem a családomat. Nappal Yooval gyakorlatozok, rá is ráfér az edzés, de még mindig nem hajlandó felfedni magát. Éjszaka viszont Kamphannal viszem végig az edzéstervet, Mark mindent ellenőrző tekintetének kereszttüzében. Attól a naptól fogva nem engedtem, hogy tanítson, max csak az elméleti részeket. Vívásnál megmutatta az alaplépéseket, hogyan tartsam a kezemet, a kardot. Hogy kell eldobni a dobókést és a csillagokat. Még a közelharci fogásokat is megmutatta, de Kamphan volt a rongybaba. Mellette szóljon, hogy soha egyetlen szóval sem panaszkodott. Tűrte a kemény bánásmódot, és velem együtt csinálta a kijelölt feladatokat.

– Elfáradtam, fejezzük be mára. – Törlöm le az izzadtságot homlokomról.

– Feladod? – Kérdezi Mark nevetve. – Eddig bírtad?

– Kíváncsi lennék, te hogy bírnád a helyemben! – Lihegem.

– Jobban, mint te... – Jön ide hozzám, és letörli a homlokomat.

– Tudod, ha nem lennél ilyen állapotban, versenyre hívnálak. – Villantom rá a legszélesebb mosolyomat.

– Mégis milyen állapotban? – Teszi csípőre kezét, szemei villámokat szórnak.

– Hát ilyen! – Mutatok gömbölyödő hasára. – Akkora, mint egy kisebb sárgadinnye!

– Azt hiszed, hogy ez bármiben is megakadályozna? – Képed el.

– Nem hiszem, hanem tudom! – Felelem önelégülten.

– Undok vagy! – Jelenti ki. – Még csak négy hónapos vagyok, ez még nem a világvége!

– Jól van, nyugi! – Teszem vállára kezemet. – Szerinted a baba mennyire örülne neki, ha mindenféle gyakorlatokat végeznél?

– Most nem erről van szó! – Vitatkozik tovább.

– De igenis! Azt hiszed, nem vagyok képes harcolni! – Fancsalodik el képe, és látom rajta, mindjárt sírni kezd.

– Most mit mondjak? – Teszem fel kezeimet. – Szerintem akadályozna téged.

– Vee Vivis! – Na, ez rosszul kezdődik, és egy hangosat sóhajtok. – Te vagy a legönzőbb, legundokabb pasi a világon!

Fújtatva hátat fordít és elmasírozik. Nem értem. Be kellene látnia, hogy most nem a harcnak és a gyakorlásnak van itt az ideje, hanem, hogy vigyázzon magára és a babára. De amilyen erős a személyisége, makacs és önfejű, nem akarja belátni. Folyamatosan vissza kell fognom, nehogy bajt csináljon.

Persze, ennek mindig én iszom meg a levét. Most megint mehetek utána, és becézgető szavakkal békíthetem meg.

Még egy kicsit kint maradok, időt hagyva neki, hogy lenyugodjon, ráérek utána is békülni. Mostanában mindig ez van, így már megtanultam kezelni.

Ahogy felveszem újra a támadóállást, autót látok közeledni, és figyelmemet rá összpontosítom. Mikor felismerem az autót, megnyugszom, és mosolyogva várom, hogy leparkoljon előttem.

– Vee, hogy vagy nagyfiú? – Száll ki az apró nővér, ki már az életünk szerves része lett.

– Jól, köszönöm! – Felelem vidáman. – Mi újság a nagyvilágban?

– Semmi jóval nem szolgálhatok. – Szomorodik el. – Bent majd elmesélem!

– Nem hangzik túl jól. – Majd előre megyek, és bekísérem.