Daenerys Targaryen, Viserys Targaryen és Alicent Hightower negyedik szülött gyermeke, aki meglepő módon bíbor színű szemekkel jött a világra, míg két bátyja, nővére és öccse égszínkék színűvel. Nem tudni, hogy ennek mi a pontos oka, hiszen egyedül c...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Visszaértem Királyvárba az óvárosi utamról és azonnal Aegon király keresésére indultam, hogy elmondhassam neki a híreket. A Kistanács termében nem találtam, sem a trónteremben, így a szobájában kerestem. Ott is volt a feleségével és a gyerekeivel.
- Elnézést, hogy itt zavarlak, felség, de meghoztam a híreket. - biccentettem egyet a fejemmel.
- Nem zavarsz. Ülj le közénk és mesélj. - mutatott az üres székre, amire le is ültem.
- Ormund nagyúr küld sereget, de csak egy részét. Csakhogy pár napba bele fog telni, mire ideérnek. - csaptam bele a közepébe.
- Hát ez jó is, meg nem is. - törölte meg a két kezével az arcát. - Viszont mást nem tudunk tenni, mint várni. Addig is lesz időnk tanácskozni.
- Daenerys néni. - jött oda hozzám Jaehaera, miközben felmászott az ölembe. - Hol van a pocakod? - tapogatta a hasam, majd felnézett rám a kéken csillogó szemeivel, mire nekem elszorult a torkom.
- Jaehaera, ne piszkáld a nénikédet! - szólt rá Helaena.
- Nincs semmi gond. - ráztam meg a fejem, majd egy puszit adtam a kislány homlokára.
- Játszol velem? - kérdezte, mire elmosolyodtam, és bólintottam.
Ahogy játszottam Jaehaerával, közben arra gondoltam, hogy majd én is így fogok játszani a gyerekeimmel. Fáj, hogy az első nem sikerült, de Aegonnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy ne fosszam meg Aemondot az apaságtól, magamat pedig az anyaságtól, mert az első az ilyen tragikus volt. Fiatalok vagyunk, lehet alkalmunk még több száz - nem szó szerint - gyerekre, csak nem mostanában, amikor dúl a háború. Bár ki tudja, lehet közben meghalunk, akkor pedig soha nem lesz már alkalmunk erre, de ne egyből a rosszra gondoljunk. Igaz, elég kevés az esélyünk arra, hogy megnyerjük, de az a kevéske is esély, amiben még benne van a remény.
- Khalessi. - szólított meg Aemond, amikor bemenni készültem a szobánkba. - Megjöttél?
- Igen, szerelmem. - bólintottam, majd egy szenvedélyes csókot nyomtuk egymás ajkaira. Aztán bememntünk a szobába.
- Milyen híreid vannak? - kérdezte, miközben leült az egyik székre.
- Jók. - ültem le én is vele szembe. - Ormund Hightower küld sereget, de pár nap, mire ideérnek. Ráadásul csak egy részét küldte, az egészet nem merte.
- Nekünk már az is jó lesz remélhetőleg. - bólogatott. - De most térjünk rád...
- Rám? Miért? - néztem rá értetlenül.
- Komolyan meg akarod támadni a Velaryon flottát? - vonta fel a szemöldökét a félszemű fiú.
- Igen. De nem egyedül Drogonnal, viszem megammal Viseriont és Rhaegált is. - jelentettem ki.
- Ők még sosem voltak csatában, ráadásul lovasuk sincs. - rázta a fejét.
- Én vagyok az anyjuk, én voltam velük kikelésük óta. Rám hallgatnak. Egyikük sem volt még csatában, valóban, de Drogon sem. És pár hajó nem fog ártani három sárkánynak. - mondtam ki határozottan, mire Aemond sóhajtott.
- Miért pont akkor akarsz menni, amikor nem leszek itthon? Legalább tudnék segíteni. - tárta szét a karját.
- Nem kell senki segítsége, ezt a csatát én vívom. Fel akarom gyújtani azokat a rohadékokat. Egyedül. Azt akarom, hogy Rhaenyra lássa, nem tudott megsebezni a kis tervével. - mosolyodtam el bosszúsan.
- Khalessi, te már veszélyesen is a bosszúra szomjazol. Még engem is felülmúlsz, pedig tudnád mennyire kívánom, hogy azt a szajhát elevenen megnyúzzam. - csóválta a fejét.
- Én a fiait fogom elevenen megnyúzni. - szorítottam meg a széknek a karfáját.
- Csak nyugalom, kedvesem. Eljön annak az ideje is. - kelt föl a székből, majd idelépett elém, és a vállaimnál fogva felrántott.
Aemond rátapasztotta ajkait az enyémekre és szenvedélyesen csókolni kezdett. A csókja éhes volt, szinte fel tudta volna falni az ajkaimat. A keze olyan erősen szorította a derekamat, hogy azt hittem összeroppantja a csontjaimat. Beleakasztottam a karjaim a fiú nyakába, és közelebb húztam őt magamhoz.
- A bátyám vagy, a szerelmem, a férjem, akiért bármit megtennék... - suttogtam az ajkai közé, mire ő elmosolyodott. - Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el!
- Khalessi...
- Ígérd meg! - vettem kezem közé az arcát.
- Hogy ígérhetek ilyet ebben a helyzetben, amiben most vagyunk? - kérdezte, nekem pedig bekönnyesedtek a szemeim.
- Akkor azt ígérd meg, mindig vigyázni fogsz magadra!
- Mindig vigyázok magamra, eddig is vigyáztam, de csakis miattad. - adott egy puszit a homlokomra, majd neki döntötte az övét.
Aemonddal hosszas percekig álltunk a szoba közepén, miközben egymást öleltük és a szerelmünkön gondolkodtunk. Először csak testvérek voltunk, majd barátok, elválaszthatatlan barátok, akik mindig számíthattak egymásra. Aztán felnőttünk, ő férfi lett, én pedig nő... Azt gondoltuk, hogy köztünk soha nem lehet több, mint testvéri szeretet és barátság, hogy testvérek között nem alakulhat ki szerelem, erre most mégis férj és feleség vagyunk, akik között olyan erős a szerelem, hogy azt csak a halál tudja elválasztani. Hogy régen gondoltam-e erre, egyszer a bátyámba leszek szerelmes? Nem, nem gondoltam. Először tiltakoztam, amikor hozzá akartak adni, aztán mégis elkezdtem érezni iránta valamit, amit nem akartam elfogadni, de a végén beletörődtem, hogy ezt az érzést nem tudom elnyomni magamban, bármennyire is akarom... és nem is bánom, hogy nem tudtam elnyomni, örülök, hogy így alakult.
- Daenerys hercegnő - szólított meg az őr a folyosón -, a kikötőben egy férfi téged keres. Azt mondja, hogy a kérésedre jött. Embereket is hozott magával.
- Vajon ki lehet az? - töprengtem el egy pillanatra, amikor egyszer csak felcsillant a szemem. De hiszen az lehetetlen...
Rohanni kezdtem az istálló felé, ahogy a lábaim bírták. Felszereltem magamnak a lovamat, majd szélsebesen kivágtattam, át a városon, majd le a kikötőbe. Leugrottam Holdfény hátáról, és szaladni kezdtem lefelé a lépcsőn. Megtorpantam, amikor megláttam egy rég nem látott arcot, majd elmosolyodtam.
- Daario Naharis. - biccentettem felé szélesen mosolyogva.
- A mi Khalessink. - sétált felém szét tárt karokkal. - Felnőttél. - öleltük meg egymást.
- Te is öregedtél a nyolc év alatt. - néztem végig rajta.
- Szerintem harminchárom évesen nem vagyok még annyira öreg. - húzta el a száját nevetve.
- Azt mondtam, öregedtél. Nem azt, hogy öreg vagy. - vontam fel rá a szemöldököm, majd hátba veregettem. - Jó újra látni!
- Téged is, Daenerys hercegnő. - hajolt meg előttem, mire megforgattam a szemem. - És amint látod, nem jöttem egyedül. - mutatott a fedélzetre, ahol a dothrakiak voltak.
- Nem azt mondtad, hogy mégsem tudtok jönni? - ráncoltam a homlokom értetlenül.
- Sikerült rávennem őket. Nehéz volt, de sikerült. - mondta, mire hálásan bólintottam.
- Gyere, elvezetlek a Vörös Toronyba. - intettem neki, miközben elindultam a lovam felé. - Te és a dothrakiak helyet foglalhattok az udvarban, viszont csak neked tudunk szobát adni a várban, mivel vendég vagy. Meg egyébként se lenne ilyen sok szobánk mindenki számára.
Daario Naharis nagyon jó barátom és sokat segített, amikor kilenc évesen a dothrakiakhoz kerültem. Ő tanított a nyelvükön, mert egyedül csak ő beszélt az én nyelvemen. Megmutatta a szokásaikat, hogy mit hogyan kell - mondhatni azt, ő segített beilleszkedni. A többit a dothrakiak tanították, csak Daario volt az, aki megismertette velem őket. És most ez, hogy mégis eljöttek, hogy tudjanak nekünk segíteni, mindennél többet ér. Így még több esélyünk lesz háborút nyerni, hiszen most már nem vagyunk olyan kevesen.
