Daenerys Targaryen, Viserys Targaryen és Alicent Hightower negyedik szülött gyermeke, aki meglepő módon bíbor színű szemekkel jött a világra, míg két bátyja, nővére és öccse égszínkék színűvel. Nem tudni, hogy ennek mi a pontos oka, hiszen egyedül c...
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
Nem gondoltam volna, hogy majd ilyen gyorsan haladnak a dolgok, miután közöltük Aemonddal egymásnak az érzéseinket. Természetesen ez jó dolog volt a mi részünkről, ráadásul nem is titkoltuk mások előtt sem a szerelmünket. Anyám örült neki, Helaena is, Aegonnak pedig már mindenféle perverz dolog az eszébe jutott. Még édesapámmal is beszéltem, aki mosolyogva rábólintott és megsimogatta a hátam. Írtam Daeronnak is levelet, aki természetesen eljön Királyvárba az esküvőnkre. Atyám feldobta anyámnak azt a lehetőséget, hogy hívjuk meg Rhaenyráékat is, de én nem lelkesedtem érte, ahogy édesanyám sem - Aemondról pedig inkább ne ejtsünk szót. A másik dolog pedig, hogy szerintem nem is jönnének el.
- Rhaenyra a lányom és a te nővéred. - mondta atyám, de én már azon a határon álltam, hogy nyakba szúrom magam egy tőrrel.
- Atyám, te talán már elfelejtetted, hogy miért nem tartjuk velük a kapcsolatot hét éve? Nem akarom itt látni őket azok után, amit Aemonddal tett az a fattyú. - mondtam ki azt a szót, amit még életemben soha nem ejtettem ki a számon. De ez ahogy kicsúszott, úgy is bántam meg, mert akkora pofont kaptam, hogy rendesen beleszédültem.
- Még egyszer meg ne halljam a szádból ezt a súlyos rágalmat, különben a nyelvedet is kitépetem! - fenyegetett meg, miközben a mutatóujjával mutogatott rám. Én az égő pontra szorítottam a tenyeremet, és könnyes szemekkel néztem atyámra.
- Sosem viselkedtél úgy velünk, mint egy igazi édesapa... - ráztam meg a fejem. - De most már belátom, hogy nem is vagy az, csak Rhaenyrának. Soha nem érdekeltek téged Aegon és Helaena gyermekei, csak Rhaenyráé. Rhaenyra, Rhaenyra és csak Rhaenyra.
- Daenerys... - szólt atyám, de én nem akartam meghallgatni az ostobaságait, így kiviharoztam a szobából.
Miközben szaladtam az istálló felé, elhullajtottam pár könnycseppet, de nem sírtam, mert nem adom meg neki ezt az örömöt. Még sosem voltam megverve, sosem kaptam se anyától, se atyámtól egyetlen egy pofont is, erre most tessék. Régen rengeteg alkalma lehetett volna megütni, most pedig csak kimondtam az igazat. Ebből is látszik, hogy kik a fontosak a számára... a véréből való gyermekei vagy a fattyú unokái?
Ebben a hét évben annyi gyűlölet gyűlt össze bennem Rhaenyráék iránt, hogy az kimondhatatlan. Szavakban nem lehetne önteni ezt a gyűlöletet, haragot, dühöt és felháborodottságot, ami csak gyülemlik és gyülemlik bennem az idő múlásával. Azon az estén, amikor Lucerys kivágta Aemond szemét, neki is meg kellett volna vakulnia a fél szemére, ahogyan azt édesanyám is akarta. De nem, mert Rhaenyra fia szent és sérthetetlen, ráadásul csak egy sajnálatos baleset volt, ahogyan az Rhaenyra is mondta.
Ezentúl nem azért mentem az istállóba, hogy felszereljek egy lovat és kilovagoljak, csupán csak a lovam, Holdfény társaságában legyek. Holdfény azért ezt a nevet kapta, mert a szőre ébenfekete volt, mint a legsötétebb éjszaka, de olyan fényes volt, mint a Hold ezen az éjjelen - másrészről pedig azért, mert éjszaka jött a világra teliholdkor.
Ahogy beléptem az istállóba és amikor Holdfény meglátott, felnyerített, mire én elmosolyodtam. Bementem a boxába, majd felvettem egy kis szalmát, amivel tisztogatni kezdtem a szőrét. Közben dudorásztam, ami megnyugtatta és már majdhogynem el is altatta az állatot. Emlékszem, hogy amikor anya beleegyezett abba, hogy az enyém lehessen, le sem lehetett vakarni róla. Minden egyes percét Holdfénnyel töltöttem, volt amikor itt az istállóban egymáshoz bújva aludtunk az éjszaka, anyám, Aemond, a szolgálók és az őrök pedig már mindenhol kerestek. Miután betöltöttem a tizenötöt, Holdfény abban az évben töltötte az ötödik életévét, amikor már be lehetett törni. Én voltam az, aki ezt megtette, mert senki másnak nem engedtem, mivel az én lovam volt, ezért ez az én dolgom volt.
Esküszöm jobban megérte az állatok társaságát keresni, mint az emberekét. Hogy miért? Azért, mert az emberekben nem lehet megbízni, nem lehet nekik elmondani semmit, mert egyszer úgy is kikotyogják. Egyesek nagyon becstelenek, árulók, ritka már a hűséges ember. Viszont az állatoknak, - főleg akik közel állnak hozzád -, nekik sokkal jobban megéri elmondani bármit, az biztos, hogy meghallgatnak és soha nem mondják el senkinek. A legfontosabb pedig, hogy mindig hűségesek lesznek az emberhez, ha mi is úgy viselkedünk velük.
- Te legalább meghallgatsz, igaz? - suttogtam a lovamhoz, miközben a homlokom hozzá döntöttem a nyakához. - Senkim sincs, akinek elmondhatnám a problémáim. Aemond volt az egyetlen, de őt nem akarom már terhelni ezekkel, neki is megvan a maga baja. - sóhajtottam.
- Ez nem igaz, Khalessi. - hallottam meg magam mögött Aemond hangját, mire meglepetten felé kaptam a fejem.
- Aemond... - nyeltem egy nagyot. Kisétáltam a boxból a félszemű herceghez, ő pedig érdeklődve figyelte a mozdulataimat.
- Valami baj van? Szomorúnak látszol és mintha az előbb azt mondtad volna, hogy nem akarsz már terhelni engem a problémáiddal. Történt valami? - lépett közelebb.
- Semmi, csak... - csuklott el hangom, majd megráztam a fejem.
- Szerelmem, mondd el! A te bajod az én bajom is, számomra nem teher. - mondta, mire nekem egy szóra felcsillant a szemem. Szerelmem. Szerelmemnek hívott.
- Tényleg azt mondtad nekem, hogy szerelmem? - kérdeztem bekönnyesedett szemekkel, Aemond pedig kellemesen elmosolyodott.
- Hiszen az vagy. - ölelt szorosan magához. - Az én szerelmem, a mindenem, aki a világot jelenti a számomra. De most mondd el, hogy mi nyomja a lelkedet? - tűrte el a nyakamba lógó hajat, és egy hosszú csókot adott a fejem tetejére.
- Atyánk... - kezdtem bele, de egyszerűen képtelen voltam kimondani. - Megpofozott.
- Hogyan? - ráncolta össze a szemöldökét, miközben éreztem, hogy kezd forrni a vére.
- Szóba hozta Rhaenyráékat, én pedig elmondtam, hogy nem akarom sem őt, sem a fattyait látni. Erre megpofozott és azt mondta, hogy kitépeti a nyelvem, ha még egyszer ki merem ejteni ezt a számon. - meséltem neki, mire Aemondnak ökölbe szorult a keze.
- De elegem van már abból, hogy állandóan meg van hazudtolva az igazság, csak mert az ő drága lányának a gyerekeiről van szó. - csóválta a fejét. - Ezért még megfizet... ő is és Rhaenyráék is.
Tudom, hogy Aemond még nálam is jobban gyűlöli őket, hiszen neki több oka van rá. Azt is tudom, mennyire fel tudja piszkálni az, ha atyánk ennyire látványosan védi Jace-t, Luke-ot és Joffrey-t az igazságtól. A bátyám semmit nem utál jobban, mint a hazugságot, ezzel pedig én is így vagyok. Ki nem állhatom, ha valaki a szemembe hazudik, főleg akkor, amikor tudom az igazat és amikor megkérdezem róla azt a személyt, aki ezt csak tagadja és tagadja. A másik amit szívemből utálok az az igazságtalanság. Ezzel kapcsolatban is tudnék mondani egy-két példát, ami megtörtént már velünk, de nem akarok senkit sem untatni, meg persze nem akarom, hogy bárki is azt higgye, csak azért mondom, hogy megutáljátok Rhaenyrát és a családját. Pedig tudnék mesélni egyet s mást, amit nem is gondolnátok, de mégsem teszem. Nem teszem, mert jobbnak látom, ha ez megmarad nekem - meg azoknak a személyeknek, akik ezt átélték - és magammal viszem a sírba. Mert az nem csak igazságtalanság volt, hanem egyben kegyetlenség is.
