Daenerys Targaryen, Viserys Targaryen és Alicent Hightower negyedik szülött gyermeke, aki meglepő módon bíbor színű szemekkel jött a világra, míg két bátyja, nővére és öccse égszínkék színűvel. Nem tudni, hogy ennek mi a pontos oka, hiszen egyedül c...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
- Kedvesem... - simított végig valaki az arcomon, amihez egy halk, lágy hang tartozott. Aemond hangja. - Csillagvirág szálam, ébresztő!
- Tessék? - mosolyodtam el álmosan, csukott szemmel.
- Össze kéne pakolni az útra, életem. - adott egy puszit a halántékomra, miközben az arcom cirógatta.
- Nincs kedvem felkelni. - nyüszörögtem fáradtan.
- Pedig te akartál korán kelni. - kacagott fel, mire odacsaptam. - Csak óvatosan csapkodj, Khalessi!
- Különben mi lesz? - nyitottam ki a szememet, majd Aemond felé fordultam.
- Ezt a múltkor már megtárgyaltuk. - vonta fel rám a szemöldökét.
- Jobb lesz, ha mégis készülődni kezdünk. - keltem ki azonnal az ágyból, szinte már azt is elfelejtetve, hogy mennyire nem akartam felkelni az előbb.
- Szépen akarsz kitérni a büntetés elől. - kapta el a karom, majd odarántott magához és hátulról átkarolta a derekam. A félszemű fiú beletemette az arcát a nyakamba, míg én megpróbáltam kiszabadulni a szorításából.
- Szerelmem, nem érünk rá ilyenekre most. Aemond. - szólogattam, de őt nem igazán érdekelte a dolog. - Hallod, Aemond? Aemond Targaryen!
- Jól van na! - engedett el végül, majd sértődöttet játszva elkezdte összepakolni a holmiját az útra.
- Most megsértődtél? - lepődtem meg szórakozottan, csakhogy Aemond nem válaszolt. - Olyan gyerekes vagy, de olyan gyerekes. - csóváltam a fejem, miközben én is elkezdtem készülődni.
Miután összepakoltunk az útra, felöltöztünk megfelelő ruházatba - ami Aemondnak a fekete páncélja volt, ez esetben nekem egy bőr ruha -, majd kimentünk a külső udvarba, ahol a lovakat szereltük fel. Férj uram a legyesszürke csődörét nyergelte fel, én pedig Holdfényt, Ser Criston pedig egy fekete kancát. Az udvarban majdnem mindenkinek volt saját lova, de leginkább a jelentősebb személyeknek. Voltak lovaink, amelyekre bármelyik lovag felülhetett, nem volt megszabva, hogy pontosan kié. De mindenkinek nem jut ló, ezért vannak, akik gyalog tartanak velünk, így lépésben kell haladnunk, hogy tudják tartani a tempót. Daario és a dothrakiak is velünk együtt a külső udvarban szerelkeztek fel kivételesen, mert a legelső alkalommal, amikor Alkonyvölgybe és Varjúpihenőre meneteltek, akkor nem itt nyergelték fel lovaikat. Azt tudni kell, hogy a dothrakiak nagyon szeretik a lovakat és szorosan kötődnek hozzájuk, így nekik mindig van sajátuk. Általában egy lovuk van egészen addig, amíg az el nem pusztul, nem ülnek fel másikra, mert mindenki egy lóhoz kötődik csak.
- Mi készen vagyunk, Khalessi. - kiáltott nekem ide Daario, mire bólintottam.
- Mi is indulásra készen állunk. - ült fel Ser Criston a lovára. Aemonddal összenézve bólintottunk, majd mi is felültünk a lovainkra.
Megpillantottam édesanyámat a Vörös Torony ajtajában állva, miközben könnyes szemmel figyelt minket. Tudom, hogy félt minket és nem rajong azért, mert elmegyünk, de nincs más választásunk. Vagy így oldjuk meg, vagy sehogy... de nem hagyhatjuk, hogy Daemon - így egyben Rhaenyra - kezében legyen Harrenhal. Rhaenyra, a feketék királynője már így is sok birtokot és földet kaparintott meg magának, többet nem engedünk, itt az ideje, hogy visszavegyük azt, ami a miénk. Esetleg ha van rá mód, akkor nekünk is el kéne venni tőle egy párat, ahogy ő teszi.
- Királyvár és Óváros serege, dothraki népe - kiáltottam a lovon ülve, miközben körbe-körbe sétáltam Holdfénnyel. -, ma hosszú útba vágunk bele! Harrenhalba megyünk, hogy visszaszerezzük Daemon Targaryen hatalma alól, ugyanis elvette tőlünk azt, ami a miénk! Megszerezte Rhaenyrának a folyóvidéket, hogy behódoljanak neki, de nem hagyhatjuk, hogy továbbra is a szajha királynőt kövessék! Ha kell tűzzel és vérrel, de visszaszerezzük! - erre az egész sereg felkiáltott és magasba emelték a kezüket.
- Akkor induljunk. - sóhajtott Aemond, majd megsarkalta paripáját és a kapu felé vette az irányt. Én is követtem utána, amikor pedig átléptem a Vörös Torony kapuját, még egy utolsót visszapillantottam és akkor már Aegon, Helaena, Jaehaera, Jaehaerys és Maelor is ott álltak anyánk mellett, én pedig rájuk mosolyogtam, ahogy megláttam a kis Jaehaerát integetni.
❀❁❀
Csak pár órája vagyunk úton, de már most egy hétnek tűnt. Nagyon untam magam, deréktól lefelé pedig nem éreztem semmimet, mert úgy elültem magam a nyeregben. Amikor a Nap teljesen felkelt, elég rendesen kimelegedett, ami ráadott még egy lapáttal a szenvedésre. A folyadékkal spórolni kellett, mert az élelemmel nem volt gond, hiszen a melegben amúgy sem kívántuk az ételt, hanem inkább a vizet. Voltak patakok, amiknél egyszer-kétszer megálltunk, hogy a lovak szomját csillapítsuk, olyankor pedig mi is ittunk, ne a kulacsban lévő vizet fogyasszuk - vagy ha az ki is fogyott, akkor megtöltöttük. Egyedül csak a megállással volt probléma, mert akkor lassabban haladtunk, ami kezdte egyre jobban kiborítani Aemondot.
- Istenekre mondom, csak fél napja - vagy annyi se -, hogy úton vagyunk, de már most többször álltunk meg, mint amennyit két hét alatt kellene összesen. - morgott a félszemű fiú, mikor már negyedjére álltunk meg egy kis pataknál.
- Ez csak a negyedik, hogy meg kellett állnunk. Fura volna, ha két hét alatt csak négyszer kellene megállni. - szálltam le a lovamról. - És ha nem tűnt volna fel, a gyalogosok miatt állunk meg, ugyanis ők a két lábukon menetelnek, míg mi lovakon, szóval ne morogjál!
- Daeny, ne bosszants te is. - csóválta a fejét, miközben meghúzta a hevedert. - Remélem, hogy mindenki jól teli issza magát és akkor kibírja egy hétig folyadék nélkül.
- Istenem... - emeltem égnek a tekintetem, közben arra próbáltam figyelni, el ne nevessem magam, mert még a végén Aemond megetet a sárkányával. A rosszabb esetben ő maga eszik meg.
- Csak én látom, vagy a férjed tényleg ideges? - súgta nekem Daario, amikor Aemond elment a patakhoz, hogy ha már megálltunk, akkor ő is igyon és megmossa az arcát a melegtől.
- Jól látod. - sóhajtottam a fejemet csóválva. - Az zavarja, hogy sokszor meg kell állni, így pedig nem haladunk.
- Ez érthető, hiszen minél hamarabb oda akar érni. Így is sok lesz ez az út, nem akarja, hogy még hosszabb legyen. - vonta meg a vállát.
- Hát jó, de azért a katonákat is meg kéne érteni. Nem lehet egyszerű egész nap gyalogolni, meglehetősen fárasztó, ezért is szomjaznak megy ilyen sokszor. - néztem végig a seregen.
- Gyerünk, indulás! - hallatszott fel Aemond parancsa, mire mindenki felsorakozott, mi pedig lóra pattantunk és újból nekifutottunk az útnak.
Most az jutott eszembe, hogy vajon Aemond akkor is ennyire türelmetlen volt, amikor Alkonyvölgynek és Varjúpihenőnek menetelt a többiekkel? Mert ha igen, akkor szegény katonákat sajnálom, nem tudom, hogy tudták elviselni őt. Már most elszállt minden türelme, pedig alig fél napja vagyunk úton, de már most ki lett hozva a sodrából. Szentséges Istenekre mondom, nekem adjatok türelmet, hogy el tudjam viselni a két hét alatt a férjem türelmetlenségeit, idegességeit és dühét, ami ki fog bújni belőle az úton. Ismerem Aemondot, ha így haladunk tovább, nagyobb sárkány bújik elő, mint amekkora Vhagar. Szerintem arra senki nem lesz vevő, hogy lássák őt ilyen állapotban, szóval ügyelni kell arra, ki mit mond és cselekszik.
