Életem Outer Banks - ben

8. rész - Cameron család

  Egész estig ment a buli, aminek a vége annyi lett, hogy mindenki kibukva ment aludni. Már egy ideje JJ-vel alszom, így vigyáznom kellett, nehogy észrevegye az ütések helyét. Szerencsére eddig semmi húzós nem történt. Reggel nagyon korán kelek. A Nap is éppen, hogy csak látszott. Elmosolyodtam, gyorsan magamra kaptam egy pulóvert, egy rövid nadrágot,  és beletúrtam a hajamba, hogy azért az is álljon valahogy. Kiléptem a házból, és leültem a két fához erősített hintaágyba. Onnan bámultam tovább az eget. Meghallottam magam mögül egy lépés hangot.
- Szia JJ! - köszöntem, anélkül, hogy megfordultam volna.
- Neked is szia, hugi! - érkezett a nem JJ által küldött válasz.
- Rafe? - fordultam meg rémülten.
- Jajj hát már nem is örülsz nekem?
- Természetesen nem, miután majdnem megölted JJ-t! - kiáltottam rá, miközben felugrottam a hintaágyról.
- De nem tettem. Csak azért, mert te megkertél rá, hogy ne tegyem! - kaptam a gyors visszaszólást, aminek hallatán egy kicsit megszeppenve elgondolkodtam. - Csak azért jöttem vissza, hogy lássam, minden rendben van-e veled, CJ... Csak azért. Lehet, hogy soha nem játszottam jól a nagytesót, de változni szeretnék. Csak miattad. - folytatta, amitől legördült egy könnycsepp az arcomon. Felpillatottam rá, és amint észrevette a könnyeimet, odalépet hozzám, és átölelt. Visszaöleltem. Szerettem volna hinni neki. Annak, amit mond. Akárhogy is volt rémes az életem eddigi perceiben, most jól esett az ölelése.
- Mit keresel itt Rafe? - érkezett ki JJ a házból.
- Nyugi JJ! A húgomért jöttem! - tartotta fel védekezően a kezét.
- Semmi baj, JJ. Tényleg nem bántott.
- Ja és...ne haragudj, hogy a múltkor úgy megrántottam a csuklódat... Nem volt szándékos....Csak amikor látom, hogy apámat csak a hírnevének fenntartása érdekli, és képes mindig engem csicskáztatni....begurulok.
- Tehát apám küldött a mólónál.
- Igen....sajnálom...nem akartam bántani JJ-t sem, téged sem, csak totál elgurult a gyógyszerem!
- Semmi baj! Megbocsátok! - nyújtottam oda a kezem Rafe-nek, miután örömteli arccal kezet fogott velem.
- JJ? - nyújtotta a mellettem álló fiú felé a kezét, aki kis habozás után belecsapott.
- Szaretlek Rafe! - öleltem át a bátyámat.
- Én is téged! - ölelt vissza. - Na jó....mennem kell. Megmondjam apámnak, hogy nem jössz haza, vagy...
- Tudod mit?  Elmegyek, és beszélek vele én. - csaptam le a kezem magam mellé.
- De akkor veled megyek! - karolta át a vállamat JJ.
- Okés... - mondtam, miközben elindultam a kapu felé.

*JJ-nél*

- Vigyázz a húgomra! - kérte Rafe.
- Vigyázok! - bólintottam, azzal CJ után indultam. Kicsit érdekes volt ez a gyors megváltozás, de ha tényleg úgy gondolkodik, ahogyan mutatta, örülök, hogy CJ már nincs veszélyben a bátyja miatt.

*CJ*

- Gyere JJ! - szóltam hátra neki.
- Nem megyünk kocsival? - dobta be az ötletet.
- Nem...itt lakok egy köpésre. - ingattam a fejem. Egy másodperc múlva JJ már mellettem sétált. Egyszer csak megéreztem az ujját a kezemen. Szétnyitottam az ujjaimat, és amikor ezt észrevette, összekulcsolta a kezét az enyémmel. Enyhe mosolygás fogott el. Így sétáltunk egészen a Cameron házig.
- Várj meg kint...oké? - kértem JJ-t, amikor a bejárati ajtóhoz értünk.
- És ha valami bajod lesz?
- Ő az apám....tuti nem bántana.... Oké? Nem lesz baj! - nyugtattam, azzal beléptem az előttem álló házba.
- Apu! - kiabáltam be. - Itthon vagy?
- CJ? - jött ki az egyik szobából az apám. - Hogy kerülsz ide? Hazajöttél?
- Haza.... - tettem karba a kezem. - Miért nem érdekelt, mi van velem?
- Mi az, hogy nem érdekelt? Minden nap csak azon járt az agyam, hogy merre lehetsz! - tárta szét a karjait apu.
- Akkor miért nem kerestél?
- Mert nem tudtam, hogy akarod-e. Különben is. Úgysem jöttél volna haza. Pláne nem akkor, ha már a snecikkel szűröd össze a levet. És az apád és a családod már mindegy?
- Már sneci vagyok apu! És jól érzem magam! - kiabáltam.
- Hálátlan kis kurva! - ordított rám, azzal arcom ütött. El is estem. JJ viszont meghallotta, és már be is rontott a házunkba.
- Ne merjen még egyszer hozzáérni! - ütötte meg JJ az apámat.
- Tűnj el a házamból köjök! És hagyd békén a lányomat! - ordított vissza.
- Nem vagyok többé a lányod! - szóltam bele, és mefogva JJ kezét, kimentünk a házból. A parton sétáltunk, és beszélgettünk.
- Sajnálom....és azt is, hogy nem értem be hamarabb. Tényleg bakker! Hadd nézzem az arcod! - állt meg, és maga felé fordította az arcomat. Egy ideig méregette, aztán csak összeszűkült szemmel kérdezte:
- Itt nem csak egy ütés van, CJ! És apád csak egyszer ütött meg. És azért nem régiek az ütésnyomok, de nem is a legújabbak. Mi történt?
- Semmi. Biztos beütöttem, amikor elájultam. - vontam meg a vállam.
- Ne hazudj folyton, CJ! Légyszives! - állt velem szembe.
- Nem hazudok.... tényleg semmi nincs. - néztem a szemébe, miközben tördelni kezdtem a kezem.
- A kezedet akkor tördeled, amikor hazudsz, vagy ideges vagy. Mondd már el könyörgöm! Miért titkolózol folyamatosan?? Nem bízol bennem? Vagy mi van? - emelte fel a kezét JJ, mialatt tett egy kört előttem.
- Dehogynem bízom, csak...nem szeretném, hogy baj legyen belőle....aki megtette, csak újra megtenné, ha elmondom, és megtudja.
- Tehát tényleg megütött valaki. Ki volt az? - kérdezte, miközben megfogta a vállamat. - CJ! Ki volt?! - kezdett el enyhén kiabálni.
- Jól van elmondom, csak ne kiabálj! - temettem az arcom a tenyerembe. - Luke volt.
- Tessék? Az apám!? Esküszöm megölöm! Komolyan! És miért....miért nem mondtad el?! - kezdett el már elég hangosan kiabálni, amitől megremegtem, és egy kis idő után a földre estem.
- Azért, mert tudtam, higy ideges lennél! És nem akartam, hogy azt higgyétek, flúgos létemre mindenki figyelmére szükségem van. - kezdtem el sírni.
- És hol ütött még meg? - kérdezte ridegen.
- Sehol... - válaszoltam.
- CJ, állj fel! - állított fel. - Emlékszel, amikor bementél pulóverért? Még a múltkor... Nem is volt hideg....és most sincs! - utalt a rajtam lévő meleg pulcsira. - Nem érek hozzád, esküszöm! - kezdete el lefelé engedni a kezét a pulóverem aljához. És hát...felhúzta. Az arcom égő vörös volt, amit a sírás, és a félelem tett vörössé. Ám JJ arca mást sugárzott. Tele volt haraggal, dühvel, és szomorúsággal. Elfordítottam a fejem, hogy ne lássa az arcom, ám miután leengedte a pulcsimat egyből visszafordította úgy, hogy a szemébe nézzek.
- Miért nem szóltál erről? Hm? - halkult el, miután feleszmélt a testemet borító véraláfutásos sebek emlékeiből.
- Féltem....és még most is félek. - válaszoltam szipogva.
- Amíg velem vagy, nem kell többé! Megígérem! - szorított magához. A mellkasához bújva öleltem vissza. Hát rájött.... Úgyis rájöttek volna, ha szörfözni megyünk, ami pedig elkerülhetetlen nálunk. Hazasétáltunk, azzal JJ leültetett a kanapéra. Hozott egy elsősegély dobozt, és szép lassan elkezdte lemosni a sebeimet. Minden ujjmozdulatát figyeltem. Ahogyan a száraz - véres sebeimet, és ütéseimet tisztogatja. Hihetetlen egy fiú. Bár képes lenne ölni értem, ha velem van, mindig valahogy.... másképp viselkedik. Nyugodtabb. Lágyabb. Ekkora hatással volnék rá?