Életem Outer Banks - ben

11. rész - Egy kis nyugalom

Már két napja vagyok White Chaple-ben, és még semmi izgalmas sem történt. Nem kaptam hírt JJ-ről, sem a nővéremről, és senki másról sem. Nyugalom honolt az életemen. Bár a gondolat elszomorító volt, hogy aki mindeddig ölni lett volna képes értem, most csak úgy elenged. Ekkor csipogott a telefonom. Közelebb léptem, hogy lássam a kijelzőt, és amint megpillantottam, egyből erős volt a gyanúm, hogy otthonról keresnek. Ugyanis a mobilom kijelzőjén egy ismeretlen szám tündökölt. De felvettem.

- Halo? - szóltam bele.
- Szia! Noah vagyok! Tudom, hogy ismeretlen a szám, meg minden, majd később elmondom honnan van meg. Ma volna kedved találkozni az egyik kávézóban?
- Szia, Noah! Öhm... Mikorra tervezted ezt a kávézást?
- Ma 12-re. Ha megfelel neked.
- Legyen. Oké! Hol találkozzunk? - egyeztem bele.
- Ismered az egyetemet, igaz?
- Igen.
- Akkor ott! Már várom!
- Köszi a meghívást! Ott leszek! - zártam le, azzal kinyomtam a hívást.
Vajon honnan van meg neki a számom? Ezen töprengtem egy darabig, azzal rápillantottam az órára a falon. Bőven volt időm elkészülni, ugyanis még csak 11 óra volt. Nekiálltam keresni valami ruhát magamnak kisebb nagyobb sikerrel. Végül a választásom egy bézs színű felsőre, és egy világos - drap laza hosszúnadrágra esett. Felkapkodtam magamra, majd egy sportcipőt felhúzva, a halász kunyhó egyetlen tükrében vettem szemügyre magam. Az öltözék rendben volt, már csak a hajam maradt hátra. Úgy döntöttem, hogy egy laza kis kotyba kötöm, amit meg is tudtam valósítani. A táskámban szerencsémre volt egy rágó, amit zsebre rakva kiléptem a kunyhóból. Elindultam a város felé. Az egyetem nem volt messze, úgyhogy 10-13 perc séta után ott is voltam. Még sehol sem láttam Noah-t, úgyhogy elővettem a telefonomat, és ránéztem Kie instájára. Új képet posztolt. A testem hirtelen remegni kezdett, és a szemem is könnybe lábadt, amikor megnyitottam az újonnan feltöltött képet. JJ és Kie volt rajta. A lány készítette a fotót, egy szelfit, miközben JJ megpuszilja. Hát ennyit ért, hogy eljöttem. Kie és JJ mostmár nyugodt lehet. Megtöröltem a szemem, és igyekeztem minél hamarabb megnyugodni.
- Szia, CJ! - köszönt rám hátulról egy ismerős hang.
- Szia! Hogy S mint? - mosolyogtam felé.
- Ezt én is kérdezhetném. - mutatott az arcomra, pontosabban a piroskás szemeimre. - Mi a baj?
- Ja... Öhm....semmi... Mehetünk?
- Tuti nincs baj?
- Persze! Bocsi! Nincs semmi, komolyan!
- Hát...oké.... Akkor gyere. - indult el az utcán. Egy pillanat múlva már egymás mellett sétáltunk a kávézó felé. De ekkor jöttem rá. Nem hoztam magammal pénzt. Hogy lehetek ekkora idióta? Nem akartam szólni, de talán ez volt életem leggázabb pillanata.
- Megjöttünk. Hölgyem? - tárta ki az ajtót nekem Noah, amin egy mosoly kíséretében át is léptem. A kávézó csodálatos volt. Mindenhol apró égők világították be a falat és a teret egyaránt. Kerestünk magunknak egy szimpatikus kettes asztalt, de amikor ki akartam húzni magamnak a széket, Noah odalépett, és kihúzta nekem.
- Köszönöm! - nevettem halványan.
- Semmiség. - válaszolta, miközben helyet foglalt a velem szemben lévő széken. - Na és honnan jöttél?
- Outer Banks - ből. Te itt élsz?
- Igen....mióta a családom elköltözött Outer Banks - be. Ki nem állhattam őket. Mai napig sem szeretek rájuk gondolni.
- Oh....értem....hány éves vagy?
- 18 leszek. És te?
- 16 vagyok, de jövő héten van a születésnapom.
- Oh! Boldog szülinapot! - mosolygott rám.
- Köszi! - mosolyogtam vissza.
- Egyébként hol laksz? Mármint most, White Chaple-ben.
- Oh....öhm....egy mólónál a halászházban.
- Mi? Miért?
- Hát....Outer Banks -ben ezek voltak a kedvenc helyeim, és mivel konkrétan nem tudom, meddig maradok, nem tudok szobát foglalni.
- Hát akkor gyere hozzám. Van egy vendég szobám.
- Jaj nem kell Noah! Nem lehet... - ráztam a fejem.
- Dehogynem! Miért ne! Nem szeretném, hogy egy halász kunyhóban élj!
- Hát....nem is tudom...
- Ne parázz! Gyere!
- Hát... jó legyen! Köszönöm szépen!
- Ugyan! Semmiség. Lemegyünk a partra?
- Aha! Persze! - mondtam legbelül boldogan, mert így nem kellett leégetnem magam. Kiléptünk a kávézóból, és a part felé vettük az irányt. A cipőmet lehúzva lépkedtem tovább a homokban, amit meglepően Noah is utánzott.
- Miért jöttél el? - kérdezte kis idő után.
- Őszintén.....egy kis nyugalomra vágytam. Otthon volt egy kis zűr a barátommal. Vagyis....nem is tudom, hogy még a barátom-e.
- Oh....mi történt? Nem kell válaszolnod, ha túl tabu....
- Nem...nem tabu.... összevesztünk. Nemrégiben rámlőtt az apám, és hát halálközeli élményben volt részem. Ez nagyon megrázta, és teljesen összezuhanva önmagát hibáztatta. Aztán begurult, mert azt mondtam neki, hogy nem az ő hibája. És hát....úgy néz ki, szakított velem.
- Oh...Sajnálom....
- Á....nem gond.... átvészelem....
- Ismerem a tagot?
- Hát....talán. JJ Maybank-ről van szó.
- JJ? Régi haverom! Egy suliba jártunk egy időben.
- Tényleg?
- Igen. Jófej srác. Bár vannak düh kitörési.
- Így igaz. - sütöttem le a szemem.
- A szüleid? Tudják, hogy itt vagy?
- Hát...mint mondtam, apám rámlőtt, anyám sajnos ezt sem tudja...szóval....ja...a bátyám és a húgom sem tudja.
- Hányan vagytok testvérek?
- 3-man. Neked van tesód?
- Van. Csak éppen nem tudom, mi van velük.
- Neked hány tesód van?
- Nekem is 3. Velem együtt 4. Amióta a szüleim "kitagadtak" nem hallottam felőlük.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld! Nem baj. Én is átesek rajta! - mosolygott rám.
- Egyedül élsz itt akkor?
- Igen....de hozzászoktam már. Néha örülök, hogy egyedül vagyok.
- És mit szeretsz csinálni a szabadidődben?
- Hát....főként zenét hallgatok. Zene nélkül elvesznék... - hajtotta le a fejét. - Neked?
- Hát....én főként hajókázni szeretek a barátaimmal. De olvasni is szeretek. Bár manapság nincs sok időm rá...
- Ja....értem... Egyébként van otthon háziállatod?
- Sajnos nincs...de egynek örülnék!
- Én is így vagyok. Otthon sosem hagyta apám. Mindig csak a húgomnak lehetett minden. A kistesónkkal nem is törődött. A bátyám meg...hát... ő sajnos ahogy tudom, drogozik... Van még egy tesóm, akiről nagyon keveset tudok. Csak annyi maradt meg belőle, hogy hasonlít a nagyobbik húgomra.
- Oh...elég bonyolult akkor.
- Az... Egyébként mi történt közted és JJ között?
- Hát....ez is bonyolult... De röviden annyi, hogy annyira szeretett, hogy képes volt szakítani velem, mert úgy érezte, nem vagyok biztonságban mellette.
- Azta....kemény...
- Az... De sebaj... A dal is azt mondja: 🎶Only know you love her when you let her go 🎶 - énekeltem.
- Azta. Nagyon jó hangod van! - mosolygott rám.
- Messze áll még a jótól...de köszönöm!
Egyébként el is felejtettem megkérdezni...mi a családneved?
- Hát...nem nagy büszkeség....de Cameron... Noah Cameron a teljes nevem.
- Tessék?! - álltam meg.
- Mi a baj?
- Tehát neked Ward Cameron az apád....?!
- Igen....de mi az? Neked mi a családneved?
- Nekem....nekem is....Cameron.... - álltam lefagyva.
- Hány éves is vagy CJ?
- 17 leszek.
- Jézusom! Te vagy az a húgom, akiről alig tudok valamit! De...hogy? Mi? - fogta a fejét ő is.
- Tehát te a bátyám vagy? - kezdtem el bekönnyezni, mire csak odalépett és átölelt. Mindkettőnknek csorogtak a könnyei. Hihetetlen... Van még egy testvérem!