On the brink of woods/Az erdő szélén /Azahriah ff./

8. fejezet

-De ha más dolgod van, azt is megértem.

-Nincs semmiféle dolgom.-mondja, majd kiüríti a poharát.

-Önthetek még?

-Ne fáradj.-az üveg után nyúl és megtölti magának a poharat.

-Akkor ennek nagyon örülök.-mondom, majd felállok és megterítek az ebédhez.

-Segíthetek?

-Igen, kérlek rakd ezeket szét. Ugye szereted a húslevest és a rántott húst?-kérdezem félve.

-Kedvencem.-nevet fel, majd felpattan, és máris rakja szét a tányérokat.

-Köszönöm.-hálálkodok, miközben kóstolgatom, hogy elég sós e a leves. Ekkor hirtelen mögém állt megtámaszkodva a pulton és várt. Észveszejtően finom illata volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy minél közelebb férkőzhessek hozzá.-Megkóstolod?-fordulok felé teli kanállal a kezemben.

-Persze.-válaszolja, majd nagyra nyitja a száját várva, hogy én adjam neki.-Ez nagyon jó.-bólogat elégedetten.

-Nem kell több só?

-Nem!-mondja határozottan, majd visszaül a helyére.

-Akkor máris leszűröm.

Nem gondoltam volna, hogy a mai ebédemet nem egyedül, hanem magával Azahriáhval fogom elfogyasztani. Még belegondolni is örültség, de valóban megtörtént. Annyira, de annyira jól éreztem magam a társaságában. Olyan jót beszélgettünk, szinte mindenről. Jókat nevettünk és nem utolsó sorban jókat ettünk. Egyáltalán nem bántam meg, hogy belementem ebbe az egészbe. Egyelőre...

-Lassan indulnom kell.-mondja amint az órájára pillant.

-Rendben, persze.

-Ugye nem haragszol?

-Dehogy. Menj csak nyugodtan, a munka nem várhat. Majd legközelebb is....-bennem akad a szó amint meglátom csillogó tekintetét. Látom azt az apró kis reményt benne.-Majd találkozunk.-mosolygok rá kedvesen. Kikísértem őt.

-Nagyon szépen köszönök mindent.-fordul vissza, majd közelebb lép.-Legközelebb én hívlak meg egy ebédre.-végigsimítja az arcomat, mire lehunyom a szemem.-Vagy egy vacsorára. Sajnálom, hogy most mennem kell.

-Ne szabadkozz! Rendben van. Majd találkozunk.-mosolygok rá, mire nyom egy puszit az arcomra. Csak úgy dübörög a szívem a mellkasomban, az arcom pedig lángol.

-Szia.-huncut mosolya elárulja, hogy észrevette a zavaromat.

-Szia!-integetek mosolyogva, miközben becsukom magam után az ajtót. Nagy levegőt vettem, majd visszasétáltam a konyhába és rendet raktam. A mai délutánra gondoltam, ahányszor csak feleszméltem, azon kaptam magam, hogy idétlenül vigyorgok. Azt hiszem, végülis Atinak sikerült bennem elindítania valamit. Valami igazán különleges dolgot. Már nagyon rég éreztem igazán ezt a fajta izgalmat, amit ma vele.

Megragadtam a telefonomat és Anna számát kezdtem tárcsázni, hogy mindent elmesélhessek neki, de foglalt volt. Így megnéztem a naptáramat, hogy holnap hányan, kik és mikorra érkeznek. Szeretek mindig felkészült lenni az ilyen dolgokban.

A nap hátralévő részét pihenéssel és TV nézéssel töltöttem. Késő délután pedig kimentem az udvarra ahol tettem-vettem, mikor hirtelen apró kattogásokra lettem figyelmes. A kapu felé fordultam, de későn vettem észre, hogy rossz ötlet volt. Egy fotós állt a ház előtt a járdán pár centiméterre a kaputól.

-Baszki.-szitkozódtam, majd gyorsan berohantam a házba. Mit kéne most tennem? Hívjam fel Atit? Nem lehet, épp interjún van. Nagyon remélem, hogy holnapra eltűnik innen és nem látom többet. Mégis mit fognak gondolni a vendégek, ha meglátják, hogy egy fura fazon a kapu másik feléről fotózgat? A telefonom csörgése szakította félbe a gondolatmenetemet. Anna volt az.

-Szia! Mit csinálsz épp? Nem tudnál átjönni?

-De, máris indulok.

-Várj!

-Mi az?

-Ha látsz egy fura fazont fényképezőgéppel a kezében, akkor hajts tovább.

-Oké.-válaszolta, majd lerakta a telefont. Nem telt bele tíz percbe, már a küszöbön ácsorgott.

-Gyere be gyorsan!-megragadtam a karját és behúztam őt a házba.

-Mégis mi a fene folyik itt?

-Ehhez le kell ülnöd.-mondtam, majd elindultam a nappali felé. Mindent részletesen elmeséltem neki az elejétől a végéig.

-Akkor ez azt jelenti, hogy ti ketten...

-Most nem ez a lényeg!

-Nem tudsz mást tenni ebben a helyzetben, csak várni. Beszélned kell Atival.

-Tudom, majd fogok is, csak most nem akarom zaklatni.

-És? Milyen volt vele az ebéd?-kérdezi kacérkodva.

-Nagyon jó.-sóhajtottam.-Nem hittem, hogy ilyen felszabadult leszek a társaságában. Rengeteget beszélgettünk és nevettünk.

-Mondtam én neked, látod?!-ütötte meg finoman a vállamat.

-Igazad volt, csak mégis olyan...fura ez az egész. Olyan hihetetlen.

-Majd hozzászoksz.-vigyorgott.

-Nincs kedved itt aludni nálam? Úgy nincs kedvem most egyedül lenni.

-Persze, szívesen. Csak akkor hazaugrok pár cuccomért, aztán visszajövök.

-Szuper!