On the brink of woods/Az erdő szélén /Azahriah ff./

31. fejezet

Percekig álldogáltam az ajtóban a telefonomat bámulva, majd végül leültem egy padra a folyosó végén. Cikáztak a fejemben a gondolatok. Vajon ki lehet ez az ember, aki utánam leskelődik? Megbízta valaki? Vagy ami rosszabb, egy pedofil őrült?

Ha a megérzésem nem csal, Attila minden szabadidejét azzal tölti, hogy ennek utánajárjon. És mostantól bizony bőven kijut neki a szabadidőből, így sajnos nem fog leállni egy percre sem. Pedig most a lehető legtöbb pihenésre lenne szüksége.

-Elnézést!-zökkentett ki a gondolataim közül a kedves arcú nővérke, akivel nemrég beszéltem.

-Igen?-mosolyogtam rá.

-A barátja ma hazamehet.

-Hogyhogy?-kérdeztem meglepődötten.

-Nos, mondjuk úgy, hogy jó helyen vannak ismerősei.-mosolygott rám, majd magamra hagyott.

Egy percig sem haboztam, rögtön felpattantam a helyemről és siettem a szoba felé. Attila még jócskán benne volt a beszélgetésben mikor benyitottam.

-Rendben tesó, most mennem kell. Majd beszélünk. Szia.

-Mit műveltél?-róttam le azonnal, ahogy letette a telefont.-Nem mehetsz még haza! Komoly sérüléseid vannak!

-Jól vagyok!-próbált győzködni, de valahogy nem tudtam hinni neki.

-Mégis hogy gondoltad ezt?!-talán egy picit hangosabb voltam a kelleténél.

-Nem hiszem, hogy engedélyt kellene kérnem bármihez is!-válaszolt ingerülten. Kissé meghökkentem reakcióján, de igyekeztem nem mutatni.

-Jól van.-mondtam, majd sarkon fordultam és elindultam kifelé a szobából. Már az első másodpercben hallottam bűnbánó hangját a hátam mögül, de nem hatott meg. Rohantam lefelé a lépcsőn a kocsimhoz, hogy végre egy kis levegőhöz jussak, mert úgy éreztem, menten összeesek.

Percekig csak ültem a volánnál és próbáltam magam lenyugtatni. A telefonom megállás nélkül csörgött ugyanazzal a névvel a képernyőn, de hiába is halkítottam le, csak egyre idegesítőbb lett a zaj. Fogtam és kikapcsoltam. Kell egy kis idő.

Hiába aggódok érte ennyire, ha ő így viselkedik. Egyszerűen mindent megtesz azért, hogy kijöhessen onnan. Miattam. Mert félt. Jól tudom. De akkor sem kéne így viselkednie. Nem egy múló nátháról beszélünk, könyörgöm.

Fogtam a kulcsot és elindultam hazafelé. Az volt a tervem, hogy összepakolom a lényeges eszközöket a munkámhoz és átviszem őket anyáékhoz. De mielőtt ezt megtenném, rá kellene kérdeznem, hogy nem gond e nekik, ha egy ideig ott dolgozok újra. Viszont ahhoz be kellene kapcsolnom a telefonomat. Amit jelen pillanatban nem szeretnék, így csak simán elkezdtem pakolni mikor hazaértem.

Mikor a kulcsot a zárhoz emeltem, hogy ki tudjak hozni egy nagyobb táskát a házból, végigfutott a hátamon a hideg. Utoljára akkor voltam bent, amikor az az idegen bemászott a nappalim ablakán. Kissé ijesztő volt, hogy újra bemenjek, de nem volt más választásom. Szükségem volt arra a táskára, hogy pakolni tudjak. Erőt vettem magamon és belenyomtam a kulcsot a zárba.

-Hahó!-kiabáltam belépve az előszobába, magamat megnyugtatva, hogy egyedül vagyok. A síri csendből ítélve nem kell tartanom senkinek a társaságától. Jót mosolyogtam a buta viselkedésemen, majd elindultam a szobám felé. Előkotortam a táskát, majd a szalon felé vettem az irányt. Hirtelen apró kopogás zajára lettem figyelmes a padlás felől. Mintha valaki járkálna odafent. Meghűlt bennem a vér. Azonnal megbántam, hogy nem kapcsoltam vissza a telefonomat. Rohanni kezdtem a bejárati ajtó felé. Ahogy szedtem a lábaimat, úgy gyorsult fel a padlásról hallatszódó kopogás zaja is. A szívem őrült gyorsasággal vert. Mikor végre elértem a célt, magam után becsukva kulcsra zártam.

Valaki jár a házban.

Mivel a padlásra nem csak a házból lehet feljutni, hagytam mindent a francba és beültem a kocsiba. Fogtam a telefonom és bekapcsoltam, közben végig a házat figyeltem nem látok-e valami mozgást. A millió üzenetet figyelmen kívül hagyva azonnal hívtam a rendőrséget, akik pár percen belül meg is érkeztek.

-Jó napot!-üdvözöltem őket, miközben kiszálltam a kocsiból.

-Jó napot! Elmondaná kérem pontosan, hogy mi történt?

-Hogyne.-válaszoltam, majd a megállás nélkül rezgő telefonomat az ülésre dobtam és becsuktam magam után a kocsi ajtaját.

Miután mindent pontosan elmondtam, odaadtam a kulcsot a rendőröknek, akik aztán alaposan szétnéztek a házban. Semmi különöset nem találtak azon kívül, hogy a padláson a dobozok szana-széjjel voltak dobálva, a tartalmuk pedig összehányva hevert a földön. Valószínűleg a látogató keresett valamit. Valami fontosat, amiről fogalmam sincs, mi lehet.

-Hölgyem, van hová mennie?-fordult oda hozzám a rendőr, akivel az előbb beszéltem.

-Igen, persze. Már jó pár napja a barátnőmnél lakok. A legutóbbi betörés után nem merek itt maradni egyedül.

-Rendben.

-Biztos úr!-szólítottam meg.

-Tessék?-fordult oda hozzám.

-Tudom, nem éppen a legalkalmasabb, de szükségem lenne pár eszközre a munkámhoz. Most, hogy tiszta a terep, nem mehetnék be érte?

-Jöjjön.-mondta, majd elindult, én pedig követtem őt.-Merre vannak azok a szükséges eszközök?

-Erre.-mutattam, majd elindultam a szalon felé. Amíg én pakoltam, ő ott állt az ajtóban és figyelt. Sokkal biztonságosabban éreztem magam így, hogy volt velem egy rendőr. Kedves volt tőle, hogy bejött velem.

-Meg is volnánk.-mondtam, majd a vállamra akasztottam a táskát és elindultam kifelé. Az autónál megköszöntem a segítségüket, majd beszálltam a volán mögé. Felemeltem a telefonomat, hogy megnézzem hány óra. Hosszasan sorakozott a nem fogadott hívások listája. Köztük Atival, Annával és az anyukámmal. Gyorsan felhívtam anyát és megnyugtattam, hogy minden rendben, majd Annát is, hogy nemsokára érkezem. Attilát hagytam utoljára. Nem tudtam mégis mit mondhatnék neki a maiak után. Több üzenet is érkezett tőle:

„Vedd fel kérlek!"

„Hahó, Luca! Miért vagy kikapcsolva?!"

„Beszélnünk kell, kérlek ne csináld ezt!"

„Csak tudni akarom, jól vagy-e."

„Hívj vissza, ha úgy érzed, képes vagy újra szóba állni velem.."

Nagy levegőt vettem és megnyomtam a hívás gombot. Hiába is álltatom magam. Nem tudok létezni nélküle.