On the brink of woods/Az erdő szélén /Azahriah ff./

12. fejezet

-Ha meghallgatlak, befejezed a hívogatást?-vettem fel ingerülten.

Pár másodpercig csend uralkodott a vonal másik végén. Vártam, hogy Attila válaszoljon, míg Anna kislisszolt a teraszra és táskájából előhúzott egy cigarettás dobozt.

-Találkoznunk kell.-nyögte ki végül.

-Az ebben a pillanatban nehezen fog összejönni.

-Miért?

-Mert nem vagyok Pesten!

-Akkor mégis hol vagy?-szinte suttogott.

-Prágában.-válaszolok már kicsit higgadtabban.

-Prágában.-jelenti ki semmit mondó hangon.-Odamegyek.

-Felejtsd el.-ráztam a fejemet.

-Mikor jöttök haza?

-Péntek délután.

Hosszú percekig hallgattam erőteljes szuszogását a vonal másik oldaláról. Nem tudta mit tegyen.

-Rendben. Akkor amint hazaérsz, találkozunk.-jelentette ki.

Nagy levegőt vettem miközben a pólóm szélét babráltam. Tényleg nem lesz más választásom, ha azt szeretném, hogy abbahagyja a zaklatást.

-Luca.-szólított meg lágy hangon. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe a gondolataim közül.

-Itt vagyok.-válaszolom.

-Nos? Megegyeztünk?

Hangjából ítélve kétségbe volt esve.

-Legyen.-nyögöm ki végül. Nagyot sóhajtott válaszom hallatán.-Ne hívd többet Annát.-figyelmeztetem.

-Szeretnék még beszélni veled.-szomorú hanglejtése egy pillanatra bűntudatot ébresztett bennem. Gyorsan elhessegettem az érzést. Szívem gyors tempót diktált miközben azon gondolkodtam, jó ötlet e kimondanom a következő szavakat.

-Akkor hívj engem. Feloldom a számodat.-szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy fülig ér a szája.-De ne túl gyakran!-utasítottam, majd kinyomtam a hívást.

Egy nagy sóhaj kíséretében elterültem az ágyon.

-Na?-lép be kintről, majd kiveszi a kezemből a telefonját.

-Megbeszéltük, hogy találkozunk, ha hazaértünk.

-Nagyon kitartó a srác.-mosolyog.-Biztos vagyok benne, hogy komoly oka volt erre az egészre. Másképp nem teperne ennyire. Hidd el.-nyugtatott meg.

-Biztosan igazad van.-bólogatok.

-Akkor mostmár indulhatunk?-húzta fel a szemöldökét kíváncsian a válaszomra várva.

-Zúzzuk.-vigyorogtam rá.

Péntek reggel

-Készen állsz?-szegezi nekem a kérdést Anna, miközben az utolsó pár cipőmet is beletettem a bőröndömbe.

Nem tudtam az őszinte választ erre a kérdésre. Az elmúlt napok csodálatosan teltek. Rengeteget sétáltunk, jókat ettünk, ittunk és annyi szegletét fedeztük fel a városnak, amennyit csak bírtunk. Az estéim kivétel nélkül telefonálással teltek. Ati minden nap felhívott, hogy érdeklődjön felőlem. A rideg visszautasításom kissé alább hagyott mostanra, bár még mindig igyekszem nagyon óvatosnak lenni. Nem fogom olyan könnyen közel engedni magamhoz, mint ahogy a legutóbb tettem.

-Indulhatunk.-mosolyogtam rá miután becipzáraztam a bőröndömet.

Ati szsz.:

Türelmetlenül dobolok a kormányon az ujjaimmal. Fél négy van. Vajon merre lehetnek most? Felhívjam őt? Vagy várjak még egy kicsit? Már vagy fél órája itt várakozok a háza előtt. Inkább idejöttem időben, minthogy lemaradjak róla. Minél hamarabb szerettem volna túlesni ezen a beszélgetésen. Hála a makacs viselkedésemnek, az elmúlt napokban hajlandó volt szóba állni velem. Tudom, nem volt a legjobb ötlet bevonni a barátnőjét, de valahogy muszáj volt elérnem Őt.

Gondolatmenetemet egy autó szakította félbe, ami az enyémmel szemben parkolt le. Szívem feldobbant amint megláttam Őt kiszállni az autóból. Tekintetünk egy pillanatra találkozott, míg hátrafordult, hogy kivegye a bőröndjét a csomagtartóból. Egy percre sem tévesztettem őt szem elől. Haja copfba volt kötve, fekete rövidujjút viselt sötétkék farmerrel.

Luca szsz.:

Alig bírtam kitápászkodni az ülésből a több órányi utazás után. Miután elbúcsúztam Annától és megígértem neki, hogy minden részletről beszámolok, nehéz szívvel indultam el a kapu felé a kulcsaimmal a kezemben. Ő már ott állt és várt rám. Feltolta a napszemüvegét amint mellé értem.

-Szia.-köszöntött egy kedves mosoly kíséretében.

-Szia. Gyere be.-invitáltam, miközben kitártam a kaput magunk előtt. Már éppen elindultam volna, mikor hirtelen egy jéghideg érintés simult végig a kézfejemen. Összerezzentem.

-Segíthetek?-szegezi nekem a kérdést.

-Köszönöm, azt hiszem megoldom egyedül.-apró mosoly kíséretében elindultam befelé.

Belépve a házba megcsapott az ismerős fahéj illat, amit annyira szeretek. Szó nélkül sétálok tovább a nappali felé, ahol leülök a kanapéra. Izgatottan emeltem rá a tekintetemet. Ott állt velem szemben a szoba másik végében. Idegesen tördelte az ujjait. Azt hiszem ő is ugyanolyan feszült, mint én.

-Hallgatlak.