On the brink of woods/Az erdő szélén /Azahriah ff./

25. fejezet

Már dél volt amikor végre be tudtam menni a házba. Az első dolgom az lett volna, hogy megnézem Attilát, mi van vele. Ezt tettem volna, ha megtalálom, de nem volt sehol. Kirohantam az utcára, ahol az autóját kerestem, de az sem volt sehol. Hová tűnhetett? Csak így lelépett szó nélkül? Remélem, nem csinál semmi hülyeséget. Fogtam a telefonomat és tárcsázni kezdtem a számát.

-Csak ebédért ugrottam el.-mondta rögtön amint felvette.

-Akkor jó.-sóhajtottam.-Várlak.

-Sietek.

Letettem a telefont az asztalra, majd megterítettem két személyre. Két percen belül nyílt is a bejárati ajtó.

-Halihó!

Tekintetem rögtön az övét kereste. Reménykedtem benne, hogy már kicsit jobban fog kinézni, ha meglátom. Szerencsére így volt. Mosolygott és a szemei úgy csillogtak, ahogy szoktak, amikor meglát engem.

-Kebabot hoztam.

-Tökéletes.-mosolyogtam rá, majd kivettem a kezéből és feltálaltam amíg ő leült az asztalhoz.-Kipihented magad egy kicsit?

-Igen.-mosolygott rám, majd mutatóujjával rábökött az orrom hegyére.-Együnk, éhes vagyok.

-Jó étvágyat.

-Neked is. Azon gondolkodtam,-kezdett bele- hogy ha holnapután hazajövök, odaköltözhetnél hozzám.

-Tessék?-szemeim tágra nyíltak.

-Tudom, ez kicsit furán hangzik és gyorsnak tűnik, de csakis a biztonságod érdekében hoztam fel ezt az ötletet. És nem kötelező.

-Nem is tudom.

-A történtek után nem szeretném, ha egyedül élnél.

Teljesen igaza van, de nem tudom mennyire jó ötlet ez. Természetesen szeretnék minél többet vele lenni, de a mostani állapotunkban szerintem túl korai lenne ez a megoldás.

-Átgondolom, rendben?

-Rendben.-mondta, majd nekilátott az ételnek. Isteni finom volt.-Mikor végzel ma?

-Öt óra körül.

-Nincs kedved vissza jönni velem?-csillantak fel a szemei.

-Sajnos most nem lehet. Holnap dolgozok.

-Minden szombaton dolgozol?

-Általában igen.

-Kár.-hajtotta le a fejét, majd a villával piszkálgatni kezdte az ételt.

-Kérlek ne aggódj.-törtem meg a csendet félve a reakciója miatt.

-Mégis hogy kérheted tőlem azt, hogy ne aggódjak?-emelte fel a hangját.-Nem tudok nem aggódni! Fontos vagy nekem, hát nem érted?

-Te is fontos vagy nekem.-válaszoltam miközben kezemet az övére tettem.

-Akkor gyere velem ma!

-Ez nem fer, tudod, hogy nem lehet!

-Mondd vissza a holnapi időpontokat és gyere velem este.

-Nem tehetem.-válaszoltam csalódottan, mire felpattant a helyéről és berohant a nappaliba. Hamar felugrottam és utána mentem. A kanapén ülve találtam rá, arcát a tenyerei közé temetve. Lélegzetvételétől visszhangzott az egész szoba.

-Menj most innen kérlek.-morogta.

Nem érdekelt, mit kér tőlem, szerettem volna minél közelebb lenni hozzá, hogy érezze, számíthat rám, bármiről is legyen szó. Lassan közeledni kezdtem felé. Lépteim olyan halkak voltak, hogy a hangos zihálás mellett hallani sem lehetett őket. Letérdeltem elé és ujjaimat két csuklója köré fontam, hogy felszabadíthassam az arcát. Először makacsul ellenkezett, de én nem hagytam magam. Erősebben próbálkoztam, mire végre engedett a szorításán és felfedte előttem gyönyörű arcát. Szemei vérben voltak, tekintete pedig ontotta magából a fájdalmat. Meggyötört volt. Kurvára meggyötört.

Felálltam, hátradöntöttem őt a kanapén és lovaglóülésben lassan az ölébe ültem. Közben a tekintetünk egy percre sem szakadt el egymástól. Meglepődött tetteimen.

-Tudom, hogy jót akarsz nekem és csak vigyázni akarsz rám.-kezdtem bele halkan miközben ujjaimmal megtaláltam a kezét. Felhúztam a számhoz és egy nedves csókot nyomtam a kézfejére.-De meg kell értened, hogy most nem tehetem meg azt, amire kérsz. Szívem szerint, ha tehetném, megtenném. De most nem lehet.

-Én is tudom.-suttogta.-Csak nagyon féltelek, nem szeretném, hogy bajod essen.

-Nem is fog. Annánál biztonságban leszek, amíg haza nem jössz. Utána pedig megbeszéljük, hogy hogyan tovább. Rendben?

-Rendben.-mosolyodott el, majd gyengéden a mellkasára húzott. Szíve vadul dörömbölt a fülembe miközben mutatóujjával a hátamat cirógatta.-Ne haragudj, hogy ilyen nehéz eset vagyok.

-Azt hiszem, elbírok veled. Egyelőre.-válaszoltam, mire kuncogni kezdett.-Menjünk, fejezzük be az ebédet. Mindjárt mennem kell vissza.

-Menjünk.

Lemásztam róla, majd a konyha felé vettem az irányt. Sietve megettem a maradék ételt ami a tányéromon maradt, majd ittam egy pohár vizet.

-Nyugodtan pihenj le mielőtt elindulnál.-fordultam felé. Ő még javában falatozott.

-Nem hiszem, hogy lefekszek. Lemérem az új ablak helyét.

Már tiltakoztam volna, de tekintetével nyomban belém folytotta a szót.

-Mindent elintézek ezzel kapcsolatban, amit kell. Te még csak rágondolni se merj. Megértetted?-nézett rám szigorú tekintettel.

-Hiába is próbálnék vitázni, ugye?

-Nincs értelme.-helyeselte miközben elvette előlem az üres tányért a magáéval együtt és tisztára suvickolta őket.

-Köszönöm.-mosolyogtam rá hálásan mire hirtelen megszólalt a csengő.-Mennem kell!-ugrottam fel, mire azonnal utánam kapott. Testünk szorosan egymásnak simult miközben forró csókcsatába kezdtünk, amit a csengő újabb csilingelése szakított félbe.

-Mennem kell.-suttogtam puha ajkai közé, majd lassan elhúzódtam tőle és elindultam kifelé a szalonba. Tekintete nyugodt volt ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. Már nem aggódtam annyira, megkönnyebbültem, hogy sikerült tisztáznunk a dolgokat.